ÁRPÁD



Árpád a hős, az óriás,
Mint bérci pálmaszál;
Árpád, ki ott a nép előtt,
Mint egy hadisten áll !
(Az 1920-as évek elején, egy sorozat részeként, megjelent egy kis füzet “Árpád és a honalapítás története” címmel. A “Mulattató és hasznos olvasmányokat” a magyar népnek és ifjúságnak ajánlja az ismeretlen szerző. Ebből olvasható alább az “Árpád” című fejezet.)
Nem lenne teljes “Árpád és a honalapítás történetének” leírása, ha Árpádról, a bölcs hadvezérről s a lángeszű kormányzóról, ki oly nagyszerűen végezte feladatát, melyre népe bizalma és a Gondviselés elhívta, nem szólanánk.
A honszerző fejedelmet egyik jeles történészünk a következőkben jellemzi:
“Ha Árpádról, a nagy honalapítóról, lelkünkben hű képet akarunk alkotni, méltán zavarba jöhetünk: vajon a nagy hadvezért, ki népe haderejét szilárd kezeibe összpontosította, ügyesen irányzott hadászatával annyi csatát nyert s oly gazdag földet bírt hódítani – vagy a nagy államférfiút rajzoljuk-e élénkebb színekkel, ki az addig közös felsőséget nem ismert magyar törzseket kormánya alatt nemzetté egyesítve, a fegyverrel foglalt földet bölcs intézkedései s célirányos törvények által nemzetének állandó hazájává teremtette”
Ama rövid jellemrajzban, melyet Árpádról bíborban született Konstantin császár írt, a nagy hadvezér és nagy államférfiú kiváló tulajdonait egyesítve szemléltetjük. Konstantin felemlítvén, hogy Etelközben a fejedelemválasztás alkalmával a magyarok Álmos és Árpád közül “inkább választották Árpádot, mint tekintélyesebb, észre, tanácsra és vitézségre igen kitűnő s így nagy hívatásra méltó férfiút”. (Ez teljesen érthető, hiszen Álmos ebben az időben 70-75 éves volt! KE) S ha meggondoljuk, csakis ily tulajdonok egyesülése adhatta meg Árpád személyének azt a szellemi fensőséget, mely a nemzet előbb független törzsfőnökeit tiszteletteljes hódolatra s a tőle leendő függés önkéntes elvállalására bírhatta.
Hadvezéri lángeszének fényes bizonysága amaz eredmény, hogy nemzete haderejét … oly célirányosan tudta kifejteni s felhasználni, hogy a magyar nép, alig hét év alatt Európa egyik legszebb országának urává – s a magyar név rövid időn nyugati és déli Európában rettegetté lett. E haderő ily gyors és hatalmas kifejtésére Árpád személyes katonai jelleme tehetett legtöbbet. Ez vonzotta zászlói alá a rokon kun nemzetséget, ez bírta önkéntes hódolatra a független székelyeket, ez tette hű szövetségeseivé a kievi oroszokat. Árpád nevének dicsősége, fegyvereinek szerencséje, zászlói alá vonzotta Európa különböző népeinek kalandra vágyó lovagjait. Az a lovagias bánásmód, melyet Árpád az önként hódoló nép iránt tanúsított, önkéntes csatlakozásra hívta őket s így sok ezer karral növelte az ifjú magyar nemzet erejét.

Ha végigtekintünk a honalkotás történetén, ebből Árpád népei harci képességére a legfényesebb következtetést vonhatjuk. Az elfoglalt tért lépésről-lépésre lehetőleg biztosítva, ellenfeleit egymás után, övéinek lehető legkisebb veszélyeztetésével alázta meg. … Ungvárnál a honfoglalás legelső s így legnehezebb idejében, továbbá az alpári döntő ütközetben és a dunántúli hadjáratban láthattuk őt serege élén, mint vezért működni. De ha maga nem vezényelt is mindig, a hadműködés szálait kezében tartotta s a hódítás lelke ő maga volt. Vitézei közt a legszigorúbb fegyelmet tartotta fenn, így őrizvén seregeinek erkölcsi erejét.
Ha ezek szerint Árpádot nagy hadvezérnek nevezhetjük, még nagyobb elismeréssel kell adóznunk kiváló kormányzói érdemei iránt. Már maga az a körülmény, hogy a függetlenséghez szokott törzsfők s az egyéni szabadságot annyira szerető magyar nép szilaj fiait, húsz évi kormánya alatt minden viszálytól meg tudta oltalmazni és hozott törvényeinek érvényt tudott szerezni, nagy lelki fenségének s józan mérsékletének fényes bizonysága. Oly nemzetet, melynek minden egyes tagja szabad és fegyveres s mint ilyen a nemzetgyűlésen megjelenni köteles, melynek kebelében az erőtlen kormány okvetlen belviszályra adna alkalmat, a vele született szilaj szabadságvágy dacára is féken tartani, csak elismert és tisztelt szellemi tekintélyének lehet.
Árpád a hatalommal, személyes érdekeinek előmozdítására sohasem élt vissza. Diadalai tetőpontján is, miután az egész magyar hazát meghódította, megelégedett ama korlátolt hatalomkörrel, melyre az etelközi országgyűlés alkalmával a nemzet örömrivalgása közt emeltetett. Ő esküjét híven megtartotta. A törzsfőnökök belkormányzási és igazságszolgáltatási hatalmát nem csonkította. Sőt a pusztaszeri gyűlésen e hatóság jogkörét, ezeknek a fővezérhez való viszonyát és a büntető törvénykezés menetelét meghatározván, nemzetének oly polgári alkotmányt adott, mely még kiskorú fia uralkodása alatt is megmentette a nemzetet a belviszályoktól.
Ha diadalai fényétől elvakítva, a korlátlan hatalom csábító ingerével el hagyja magát ragadtatni; ha hatalmát arra használja, hogy a törvényt lábbal tiporva, magát nemzete első tisztje helyett ennek urává tegye: talán több hőstettet hajtott volna végre, talán több nemzetet bírt volna önkénye vasvesszője alá hajtani, de hódításaiból nemzetének maradandó hazája – az ÖNÁLLÓ MAGYARORSZÁG – bizonyosan nem épült volna.
A meghódított népek iránt tanúsított emberséges bánásmódja képezi kormányzásának második fénypontját. Akik a Névtelen jegyző szavait a szlávok önkéntes hódolatairól, a földnépe szíves szolgálati készségéről Árpád iránt, csak üres szóvirágnak hajlandók tartani, gondolják meg, hogy ha Árpád csak vad erőszakkal hódít, ha kormánya csak nyomást gyakorolt volna, az itt talált nemzetiségekre, ha a magyar uralom keservesebb sorsot hozott volna a hazánkat lakott népekre, mint aminőben Árpád előtt éltek: lehetett volna-e a magyaroknak, kik erejük jó részével a honfoglalás után a külföldön csatangoltak, erőszakos felsőbbségüket úgy fenntartaniok, hogy azok legkisebb fölkelési kísérletet se tegyenek. Hogy ennek nemzetünk múltjában nyomát sem találjuk, az Árpád nemeslelkűségének s az ő példáját követő utódok józan felfogásának, a magyar nemzet szellemi fensőségének és nem anyagi nyers erejének köszönhetjük.
Örömest adnók még e képhez Árpádnak, mint embernek jellemrajzát; erre nézve történetíróinknál csak igen gyér vonásokat találunk. Árpád bőkezűségét igazolja a Névtelen jegyző, aki feljegyezte, hogy a hódítás munkájában szerencsésen működött csapatok vezéreit egyes várak és vidékek parancsnokságával tüntette ki. A győzelmeket jelentő hírnököket fényes ajándékokkal jutalmazta. Az udvarában bajnokjátékra gyűlt vitézeket, főkép kik magukat kitüntették, arannyal és ezüsttel halmozta el. A kíséretéhez csatlakozott idegen vitézeket fejedelmileg vendégelte. Pompaszeretetéről tanúskodik a  szájhagyomány, mely szerint az etelvári lakoma alkalmával az ételeket magának és előkelőinek arany, a közvitézeknek és a népnek ezüst tálakon hordatta fel. A Csepel-szigeten magának és környezetének … díszes fejedelmi lakott építtetett. Mint minden pusztai lovagnép fejedelme, legszenvedélyesebb mulatságát nagyszerű vadászatokon, a csaták ezen előkészítő gyakorlataiban találta. A Veszprém vára bevételét jelentő hírnökök őt a torbágyi erdőben – “Árpádosan sétálgatva”, azaz vadászva találták; utóbb a dunántúli nagy hadjárat befejeztével, a felső Duna melletti rengeteg erdőkben a királyainknak is oly kedvenc helyül szolgált visegrádi hegyek között vadászgatott.
Ha az Árpád koráról és ezen kor hőstetteiről a XI. században élénk emlékezetben volt nemzeti mondák, ha az énekek, melyeket krónikáink szerint a hét magyar vezér édes büszkeséggel szokott hallgatni, a nemzet viharos századaiban rég el nem enyésztek volna, bizonyosan több jelet találnánk Árpád jelleméről. Hiszen ő e mondákban és énekekben, mint főszemély szerepelt. De ha őt e tekintetben igen hiányos adataink mellett, csak mint hadvezért és kormányzót s leginkább csak a sors által életfeladatává tűzött honalapítás szerencsés és dicső végrehajtásáról lehet is megítélnünk: – így is büszkén sorozhatjuk kora legnagyobb férfiai közé, ki nagyszerű hívatásának legméltóbb betöltésével Európa történelmére maradandó hatást gyakorolt s nevének, míg magyar él, örök emléket alkotott.
(Forrás: Árpád a Honalapító. Mulattató és hasznos olvasmányok a magyar nép számára. 59. szám. Méhner Vilmos-féle Könyvkiadóhivatal, Budapest, IV., Egyetem utca 4. sz., 53-57 o.)
—————–
Megjegyzés:
A könyvecske közvetlenül a trianoni országcsonkítás után, az 1920-as évek elején, jelenhetett meg. Az ismeretlen szerző így fejezi be megfogadásra méltó mondandóját:
“A felvirradt kor ismét
Igényli szívedet;
Vért nem kér – csak hazáért
Égő szerelmedet !
De ha vért kérne is, – a magyar nem tagadhatja meg múltját, nem lehet méltatlan dicső őseihez. E nemzet kész síkra szállni ma is hazájáért. Ha a szerencsétlen kimenetelű világháború szomorú csapást mért is reánk, bízzunk benne, hogy megcsonkított hazánk ismét nagy lesz s visszaszerezzük azokat az ezeresztendős birtokainkat, melyeket az úgynevezett győztesek elvakultsága elszakított tőlünk. Addig is, míg ennek eljön az ideje, lássunk dolgaink után s becsületességünkkel és tudásunkkal mutassuk meg, hogy őseinkhez méltó utódok vagyunk; szorgalmunkkal pedig bizonyítsuk be, hogy szeressük s felvirágoztatni törekszünk e mi véren szerzett hazánkat.
A földművelő, az iparos, a hivatalnok, a művész, szóval minden rendű és rangú hazafi szentelje minden erejét arra, hogy: éljen és virágozzék a haza!”
Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet