A KIEVI MAGYAR FÉMMŰVESSÉGRŐL
Fettich Nándor
(rövidítve)
Magyarságunkat az európai közvélemény és annak tudományos irányítói már évszázadok
óta a humanizmus barbár ellenségeként tekintette és nyugodtan emlegethetjük az
írástudók árulását ennek a történelmileg teljesen alaptalan vádnak a keretében. Az
1867-es kiegyezés utáni bonyolult helyzet sem kedvezett az Európa-ellenesség
vádjának kiirtására. J. MARQUART 1901-ben megjelent híres könyvének, az
Osteuropäische und Orientalische Streifzüge bevezetésében megdicséri NAGY KÁROLY
avarirtó tevékenységét és vele szemben elmarasztalja OTTO császárt, aki a magyarság
kiirtása terén csak félmunkát végzett. PALACKY cseh történész Európa testébe
befúródott inorganikus ék-ként emlékszik meg a magyar népről. A régészek között I.J.
ARNE az európai, nemzetközi humanizmus nevében a palmettás művészetet elválasztotta
a magyarságtól és nemzetközi árucikket csinált belőle a La Suede et l'Orient
(Upsala, 1914) című kötetében. Ez annál különösebb, mert tíz évvel előbb jelent meg
HAMPEL JÓZSEF, nagy háromkötetes műve Alterthümer d. frühen Mittelalters in Ungarn
(Braunschweig, 1905), melyből mindenki láthatta, hogy a palmettás művészet
elválaszthatatlan a honfoglaló magyarság őshazai éltétől. Az orosz régészet a magyar
ügyről egyszerűen hallgatott. Végre 1926-ban új lépések kezdődtek a magyar
őstörténeti kutatások terén. U. ADENDT és A. ZAKHAROV közösen írt Studia Levedica c.
tanulmánya (1934) lényegileg a HAMPEL-féle szolid, tudományos és teljesen
politikamentes irányzatnak volt a folytatása. E munka lényege az, hogy a
Keleteurópa-i kora-történet tényezői között a magyarság szerepét figyelmen kívül
hagyni nem lehet, és ez előrevetette árnyékát annak a követelmények is, hogy a kievi
állam megalakulásánál az eddig ismert és sűrűn tárgyalt normann és szláv tényezők
mellett ezentúl az ősmagyarságra, az akkori Keleteurópa egyik legjelentősebb népére
is tekintettel kell lenni. Egymás után jelentek meg a ledorongoló nyilatkozatok...
Az oroszok által képviselt történelemszemlélet kizárólagos előnyben részesítette a
szlávok államalkotó képességét. Hamisításoktól sem riadtak vissza. Például Kijev X.
századi térképein az orosz krónikákban említett Ugorszkeje (Magyar hely!) területen
álló Álmos palotája OLGIN dvor-ként, vagy Oleg palotája-ként szerepel. Az ősi orosz
krónikákban ezzel szemben OLMIN dvor áll, ami OLMA=ÁLMOS alapon ÁLMOS palotája-ként
értelmezhető. A szovjet régészeti irodalomban hivatalos irányzattá lett a magyarság
szerepének teljes kikapcsolása a kievi államalakulásnak problémaköréből. KARGER nagy
Kiev-monográfiájában a magyarságnak még csak a neve sem szerepel, bár a
tizedes-templom helyén talált ősmagyar sírok publikációja ebben a kötetben az
ősmagyarságnak az orosz krónikákban közölt kievi szerepével való konfrontálását
kívánta volna meg.
ARTAMANOV, aki a magyarságnak a kazár birodalommal való kapcsolatának terjedelmes
fejezetet szentelt (Istorija Chazar, 1962), amikor az orosz őskrónikák szövegében az
ÁLMOSRA és a magyarokra vonatkozó helyhez ért, megszakította a szöveg ismertetését,
illetve magyarázatát. ARTAMANOV a magyarság déloroszországi szereplését kizárólag
besenyő-kazár vonatkozásban tárgyalja és arra még csak kísérletet sem tesz, hogy
régészeti anyagot történelmi forrásként szólaltasson meg, pedig az Ermitázs élén
eltöltött évei alatt módja lett volna a magyar vonatkozású emlékanyag megismerésére.
A régészeti leletek történeti forrásként való kiértékelése mind a magyar, mind a
szovjet régészeknél módszertani hibákba szokott keveredni. A fémtechnikai
körülményekhez nem értvén, a lelettárgyak funkciójával csak azon időponttól
kezdődően foglalkoznak, amikor a lelettárgyak vagy sírokban, vagy rejtett kincsekbe
kerültek. A tárgyaknak ezen időpontot megelőző két igen fontos életszakaszával már
nem törődnek. Ezen két időszak egyike a tárgy előkészüléséig tart, másika pedig az
idő, amely alatt a tárgy használatban van.
Hogy arany vagy ezüstveretes szablya előkészítésében milyen félkészítményekre,
technikai eszközökre és eljárásokra van szükség, a régészeti kutatásoknál szóba sem
szokott kerülni. A lelőhelystatisztikákat egymagukban elégnek tekintik annak
kijelentésére, hogy a palmettás nemesfémkészítmények a nemzetközi kereskedelem
árucikkeként kerültek egymástól néha gyakran igen messzire fekvő helyekre. Egy
régészeti absztrakciókban iskolázott régésznek eszébe se juthat, hogy a tarsolylemez
sima lapjának előállítása sokkal körülményesebb és nehezebb munka volt abban az
időben, mint a leggazdagabb mintának kicizellálása ugyanazon a lemezen. Ha tehát a
nemesfém- és fegyvereszközletek forrásértékének megállapításáról van szó, a módszer
azt követeli, hogy e tárgyak létrejöttének, használatának és földbekerülésének
minden körülményére kellő figyelmet fordítsunk.
A honfoglaló magyarsághoz kapcsolható régészeti leletanyag meghatározásánál igen
könnyű helyzetben vagyunk. Már HAMPEL korában is minden kétségen felül állt, hogy a
Vereckei-szoros alatt fekvő területek sűrűn, egymás közelében létesült kis temetők
gazdag férfi és női sírja a honfoglaló magyarságtól származnak. Csakhamar az ország
belsejében is elterjedt a jellegzetes, keleti színezetű nemesfém anyag, és arab
dirhemek valamint nyugati érmek kíséretében lassanként a sírokba vándorolt. Már a
földrajzi eltolódások is mutatták a leletek szempontjából, hogy ezek a nemesfémből
készült tárgyak az őshazából hozott darabok voltak. A körvonalazott módszertani
igény szemszögéből nézve egy több rétegű, de egységesen fejlődött fémművesség
rendkívül erős koncentrálódása jellemzi ezt a termékeny nemesfémművességet. Ezt
kiegészítik igen jellegzetes alakú fegyverek - szablyák, tegezek stb. -, amelyek a
pusztai népek fegyvertörténetének egy jellegzetes fokát képviselik s
elválaszthatatlanok a honfoglaló magyarságtól.
Mind a magyar, mind a külföldi honfoglaláskor-kutatás nagy mulasztása volt az
őshazákban maradt, vagyis a honfoglalásban részt nem vett zárt magyar
népcsoportoknak régészeti szempontból figyelmen kívül hagyása. Ugyancsak mulasztás
volt a honfoglalásban résztvett és az ottmaradt magyar népcsoportoknak korabeli
világkereskedelemben való intenzív részvétele régészeti és történelmi szempontból
való kiértékelésének elmulasztása. Chorezmtől Grönlandig, Permiától az arab világ
kereskedelmi helyeihez, Kievtől Krakón át Európa felé közlekedő kereskedői karavánok
közt a magyar fegyver kereskedők jelentős szerepet játszottak! (Dirhemleletek!) A
fontosabb kereskedői gyűjtőhelyeken magyar kolóniák keletkeztek. Ezek nemesfém és
fegyverzeti fölszerelései a honfoglalásban résztvett törzsek magasfejlettségű
kultúrájának színvonalán állottak. Ilyen zárt, ősmagyar népcsoport gazdag nemesfém
és fegyverzeti emlékanyagát mentette meg A. TYEPLOUCHOV a századforduló körüli
időben az Inva és Obva folyók völgyéből, amely folyók a Káma jobbparti mellékfolyói
Perm városával ellentétben. A Kaukázus északnyugati előterében is nagyobb magyar
néptömeg telepedett meg, melynek fejedelmei még századok múlva is leveleztek
Romával. Egy másik, szintén nagyobb tömeg KONSTANTINOS PORPHYROGENITOS császár
közlése szerint a Kaukázus mögé vonult és hosszú időn át kapcsolatban maradt a
honfoglalásban résztvett csoporttal. TÓTH TIBOR antropológus talált egy magyar
származási hagyományt őrző csoportot Délnyugatszibériában, ERDÉLYI ISTVÁN régészünk
pedig a Szuzdal-Nisnij Novgorod és Morzsanszk térségben talált egy tarsolylemezekben
gazdag csoportot. De magában Kievben is jelentős magyar csoport maradt a honfoglalás
után. Az Arany Kapu mellett eltemetett előkelő férfi a kievi fejedelem szolgálatában
álló magyar csoport vezetője lehetett. A sírjában talált X. századi arab dirhemek
minden kétséget kizárólag bizonyítják, hogy ez az előkelőség is azon kieviek közé
tartozott, akik nem vettek részt a honfoglalásban. Tekintettel arra, hogy a
felsorolt magyar csoportok területén teljességre törekvő szakszerű ásatások nem
folytak, és hogy mégis több helyen igen jelentős minőségű és mennyiségű jellegzetes
régiség került napvilágra, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a honfoglalásban
részt nem vett magyar néptömeg legalább akkora volt, mint maga a honfoglalók
lélekszáma. Ez a jelentős lélekszámban visszamaradt csoport sem maradt tétlen a
fémművesség és kereskedelem terén. Az akkori világkereskedelembe belekapcsolódva,
ismerte a jelentősebb úthálózatokat és évszázadokon át megőrizte nyelvét a
hagyományait (Magna Hungaria!). Ennek a magyar néptömegnek anyagi és szellemi
kultúrája ugyanazt a honfoglaláskori színvonalat mutatják. Ilyen csoportok a Kiev
város és környéke, az Inva-Onva völgy, Szuzdal-Morzsanszk térség és a Kaukázus
északnyugati elővidéke. Ez a kulturális színvonalazonosság rendkívül jelentős
körülmény a honfoglaláskori kutatás szempontjából. Bárhogyan is ítéljük meg e
csoportok lemaradásának körülményeit és részleteit, az az egy bizonyos, hogy e
csoportok nemesfém és fegyverfelszerelései annak a koncetrálódásnak szerves
tartozékai, amely a honfoglalásban részvett tömeg hagyatékából olyan világosan áll
előttünk. A nagy távolságok dacára fennálló technikai és stílusbeli egységesség,
illetőleg azonos koncentrálódási körből való szétszéledés eseteivel állunk szemben.
Amennyire a ma rendelkezésünkre álló régészeti anyagot a gyenge publikációkból
ismerhetjük, a népcsoportok kialakulása nem egészen egyszerű dolog és talán nem is
azonos az összes csoportok levállásának esetében. Kialakulásuk fő tényezőit ma a
következő fázisokban látom:
1. Nyersanyagbegyűjtő telepek szervezése gazdaságilag fontos vidékeken,
2. a 9. század elején megalakult kazár-zsidó közigazgatás hatásköre alól kivonulás a
peremterületekre vagy azokon túl fekvő védett helyekre,
3. a honfoglalásban résztvevő és részt nem vevő törzsek szétvállása és végül
4. a több évig tartó előkészületek végrehajtása.
Ezek természetesen csak a legfontosabb tényezők voltak, amelyekhez más
részletkörülmények is társultak, mint pl. a karaván-kereskedelemben való eddigi
közös szereplés bizonyos irányú megosztása.
A honfoglalásban résztvevők tárgyi hagyatéka (fegyverzet, fémművességi alkotások,
felszerelések) egy igen feltűnő különbséget árul el a szóbanforgó, visszamaradt
magyar csoportok eddig ismert tárgyi hagyatékától. Az utóbbi csoportokból csaknem
teljesen hiányzik a kétélű normann kard, amely a honfoglaló csoport hagyatékának
nagyon gyakori része. Ez annál feltűnőbb, mert e csoportok nemesfém hagyatéka
egyébként egy és ugyanazon koncentrálási munka minden nyomát magán viseli. A kievi
Arany Kapunál eltemetett rangos magyarnak is ilyen kétélű “normann kardja” volt,
markolatán ezüst, palmettás lemezborítással. A honfoglalásban résztvevők
hagyatékában a “normann kétélű kard” éppen olyan gyakori, mint a pusztai
könnyűlovassági szablya. A pusztai könnyűlovassági és nyugati nehézfegyverzet
(kétélű pallós, lándzsa) egyidejű kifejlesztése és a velük kapcsolatos kétféle
taktika betanítása kimondottan a honfoglalás előkészületeihez tartozott. A
visszamaradt törzsek azonban ennek a kétféle taktikának begyakorlásában nem vettek
részt. A nehéz fegyverzet hiányát náluk így lehet kiértékelni. A szablyát azonban,
mint steppevilági jellegzetes fegyvert az új útrakészülők megtartották. Technológiai
vizsgálat eredményeként a 889. évszámtól visszafelé circa 30-35 évet kell a lázas
fegyverkezésre és betanításra feltételeznünk. Olyan hihetetlenül magas technikai
színvonalú alkotások, mint a két rakamazi ezüstkorong, vagy a Szolnok-strázsahalmi
és fehéregyházi tarsolylemezek már nem jutottak el a visszamaradt csoportokhoz. A
bécsi szablya technológiai színvonala alapján ítélve e 30-35 éves fejlődés alapját
jelentő időköz közepe táján - 875 körül - keletkezett a kievi műhelyek egyikében.
Fejedelmi méltóságjelvény lévén, készítését a fejedelmi hatalom demonstrálásának
szükségével hozhatjuk kapcsolatba. Ez a szükségesség politikai síkon kiértékelve
annyit jelent, hogy ettől az időponttól számítható a honfoglalásra készülődő
törzseknek, élükön Álmos fejedelemmel, teljes emancipációja a Kazár Kaganátustól. A
visszamaradó törzsek ekkorára már szintén biztonságos helyekre települtek át,
eltávolodva a kazár kormányzattól. Amilyen mértékben fokozódott (875 után) a lázas
fegyverkezés, ugyanolyan mértékben lazult a kapcsolat a visszamaradt törzsekkel, de
ez a kapcsolat a kereskedelmi karavánélet formái között megszakítatlanul továbbra is
virágzott és még a honfoglalás lezajlása után sem szakadt meg. A honfoglalásra
készülődők a kazár birodalomtól való végleges elszakadás eltökélt szándéka már nyílt
titok lett. A monogámiára való áttérés akkor már befejeződött. Az összes
honfoglalásra vonatkozó forrásaink egyértelműen tanúsítják, hogy a nagy
meginduláskor az egynejűség a honfoglalóknál már jó ideje meglévő természetes és
megszokott állapot volt.
A 889. évi megindulás nem okozott túlságos nagy vákuumot a Dnyeper-Donec és Don
vidékén. A magyarok nyomában zsoldos bessenyők hozzátartozóikkal, valamint normann
népcsoportok telepedtek le. A honfoglalásban résztvevő csoport távozása Kievből és
vidékéről megegyezés alapján történt. ANONYMUS erre vonatkozó közlését a dirhem
leleteink igazolják. Ezek a dirhemek Kieven keresztül jutottak tovább nyugatra,
ugyanazon az úton, amelyen maguk a honfoglalók vonultak.
A visszamaradt magyar népcsoportok teljes mértékben résztvettek a keleteurópai
gazdasági élet vérkeringésében. Még az itt-ott felbukkanó egyes magyar sírok -
Tankejevka, Vorobjevo stb. - nemesfém mellékleteit sem lehet kereskedelmi árucikknek
minősíteni, hiszen a csoportok közti közlekedés rendkívül intenzív volt. Hogy az
idegen népek, amelyeknek közvetlenül semmi részük sem volt a tárgyalt koncentrálódás
létrehozásában, vásárlással, cserével, rablással vagy ajándékként jutottak-e hozzá a
csillogó nemesfém készítményekhez, eldönteni nem lehetséges. Bulgáriában,
forrásadatok szerint, ÁRPÁD és KURSZÁN mint követek, továbbá nagy magyar hadsereg
fordult meg. A palmettás minták rendszeres feltűnése bolgár kerámián összefüggésben
lehet a magyar viselet ottani megjelenésével. A fémleletek kereskedelmi utón is
kerülhettek Bulgáriába. Nagy hatással volt a palmettás művészet a skandináv népek
művészetére az északi országokban. Ezzel a palmettás művészettel a szkandináv-arab
világkereskedelemben nagy szerepet játszó normann karavánok vezetőinek és fegyveres
kisérőinek számtalanszor volt alkalmuk megismerkedni, amikor útjuk Kieven és a
Donec-medencén át a magyar telephelyek és műhelyek közt vezetett. A skandináv,
viking hajózászlók mintái és technikai megoldásai a magyar tarsolylemez művészet
hatása alatt készültek, de már a skandináv igényeknek megfelelően átdolgozva. A
skandináv Jellinge- és Ringerike-stílus nem egyébb, mint a tarsolylemezművészet
egyenes folytatása. Kihatásának nyomai még Angliában is megtalálhatók. Olyan arányú
koncentrálódást azonban, mint az ősmagyarság 889. előtti hazájában, sehol sem
találunk.
A honfoglalásra készülődő magyarság erősen koncentrált fémművessége igen jelentős
történelmi alapokon jött létre. Nemcsak egyes alapvető tárgyformák, hanem a minta
anyag egy része is a megelőző korokból öröklődött át az ősmagyarság igényeit
szolgáló műhelyekbe. Az összetevő elemek hagyományokat fejeznek ki, a hagyományok
mögött pedig történelem húzódik. Ezért van az, hogy a régi Európában egy nép akkor
emelkedik föl az ősállapot homályából történeti szerepre, mikor ősi hagyományait
fönntartó saját fémművességet történeti fokon álló célok szolgálatába állítja. A
kievi állam területén a 9. században két nép volt ezen történeti fokon: az ősmagyar
és a normann. A szláv törzsek még nem mentek át az ilyen koncentrált fémművességi
fejlődés fokozatán. Azért nevetséges soviniszta törekvés, akár a normann, akár a
magyar fémművesség alkotásaiból elcsipegetni egyes darabkákat egy olyan nép számára,
melynek hagyományaival ezek nincsenek összefüggésben.
(Magyar Történelmi Szemle, III. évf. 1., Buenos Aires 1972)
|
