A POZSONYI CSATA



Badiny Jós Ferenc

 

Árpád Népe és a velük egyesült őshonos lakosság a békesség és öröm földjén lakozó MAGYARSÁG, a Magyar Birodalom ellen az egyesült európai német-római seregek támadást indítottak. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) elrendeli:

“decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis “rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak” írja az annalium Boiarum.

A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült seregeit.

Szükséges, hogy megismerjük ennek a hatalmas viadalnak részleteit, az egyesült európai hadseregek szervezetét és Árpád azon hadműveleteit, mellyel ezt a hatalmas ellenséget megsemmisítette. Így írtak róla a múlt XIX. század történészei:

“Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ensen túl Ensburg vára és Sz. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Az itt megállapított hadjárati terv szerint, – melyben Nagy Károly császárnak az avarok ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének utánzására ismerhetünk, – a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna völgyében működni. Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a dunaparti két hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony tájáig, miután az Ensen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek.

A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar lovasság csatározásai ellen csak czélszerűleg megerősített táborában találhatott biztonságot. Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva. Éjjel nappal, jobbról balról, mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot intéztek a lankadt bajorokra, s augusztus 9-dikén a megvívott tábort összetiporták. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva maradtak.

Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna, ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren s Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban, s ezrenként borították a csatatért a németeke tetemei,. kik közül csak kevésnek sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett.

Harmad nap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkre tétele után kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb lőn. Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak közt maradtak. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt.

A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenök vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba.” (Szabó Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.) Hogy a német hadsereg veresége teljes volt, azt az egykorú és közelkorú évkönyvírók sem tagadják.

Lajos király már nem mert többé bajor földön tartózkodni. Németország biztosabb nyugati részébe húzódott. Az Ennsen alól fekvő szép vidék egészen a magyarok birtokába került s még az augsburgi nagy veszteség után is, egész Géza vezér idejéig birtokukban maradt. De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei) csata, mert a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták többé Magyarországot.

 

Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó német-római hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni! Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen az erős Magyar Birodalmat. Általa nyert szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten kormányzott Magyar Nemzet.

De nagy áldozatot adtunk ezért! Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két nagy fia is ebben a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe.

 

si Gyökér, XVI. évf.2./3. sz, 1988; XIX. évf. 2. sz. 1991, Buenos Aires)

 

* * *

 

A pozsonyi csatával kapcsolatban két felfogást találunk a magyar történelemírásban. Az egyik azt állítja, hogy Honalapító Nagy Árpád Apánk és három fia ebben a csatában esett el. A másik – melynek Szabó Károly (A Magyar vezérek kora, Bp. 1878. c. munkájában) – ezt a csatát Árpád halála utáninak minősíti.

Árpád elhunyta, s gyermek fiának – Zsoltnak – uralkodásra jutása a legkedvezőbb pillanatnak látszott Lajos király, illetőleg birodalma kormányzói előtt arra, hogy a magyaroknak Árpád korában Németországba tett berohanásait megtorolják, s a nyugatot folyvást rettegtető pogány nemzet erejét egy véletlen csapással megtörjék. Azt hitték ők, hogy a nagy hódító Árpád elhunytával szelleme is elenyészett, hogy gyermek fia kormánya alatt a magyar nemzet törzsei – mint a Német Birodalomban éppen a gyermek Lajos trónralépésekor történt – egymással meghasonlanak és így nem lesznek képesek őket meggátolni, hogy a nemzet függetlenségét Árpád sírja fölött eltiporják. De számításukban keserűen csalatkoztak. A magyar törzsek hercegei, a hon önállóságát, sőt létét fenyegető vész láttára minden magánérdeket félretéve, közegyetértéssel siettek a hon megmentésére, zászlaik alatt a nemzet minden fia, mint egy ember kelt fel szabadságát védeni, s a büszke fényes hadsereg, melynek célja Magyarország leigázása volt, a magyar földön diadal helyett sírját találta.

Bármelyik állásfoglalást fogadjuk el, a pozsonyi csatát ismertető hiteles történelmi adatok ékesen bizonyítják azt, hogy a Magyar Törzsszövetség által alkalmazott hadműveleti és harcászati sajátosságok és módszerek messze felülmúlták a germánok hadviselési próbálkozásait. Szinte megismétlődni látszik az Atilla-i Hun Birodalom potenciája, mely a hadviselés összes nagy problémáit – mint a központi vezetést, a felderítést, a seregeknek a legjobb időben való bevetését, átcsoportosítását és az ellenségnek a meglepését – szinte óramű pontossággal megoldotta, és teljes diadalt aratott a sokszor nagyobb számú ellenség felett.

 

(Badiny Jós Ferenc: A sorsdöntő államalapítás, Budapest, 2000, 153-155 o.)

 

* * *

UGROS… ELIMINADOS ESSE…

A MAGYAROK MEGSEMMISÍTENDŐK…

Ezt a politikát folytatta Nyugat ezerszáz éven át… és mégis élünk!

Államalapító Árpád fejedelem és a Turul nemzetség kijelölte népe számára a helyes utat. Ezt kell kövessük és továbbra is életben maradunk.

 

* * *

 

Andrékovics Péter “Árpád-napi” ünnepi beszédéből idézet:

 

“896 végére befejeződött a nagy honegyesítés. Nyugat, illetve a németség féltékenyen szemlélte a céltudatos államszervezést. A hunok és avarok hatalmát látták újraszületni, amitől rettenetesen féltek. Gyermek Lajos tanácsadói, a felső papság és főnemesség megelőző háborút ajánlottak a magyarok ellen, hogy meggátolják teljes letelepedésükben. Előzően a követjárásban álnokul legyilkolják ÁRPÁD kiváló hadvezérét KURSZÁNT és kíséretét. Majd LUITPOLD őrgróf vezérlete alatt 100.000 fős hadsereget toboroztak össze. A Duna minkét partján és a vízen vonultak hajókkal Magyarország felé. ÁRPÁD kitűnő hírszolgálata révén időben értesült a támadásról és a Pozsony előtti térségben felvette a benyomuló erőkkel a harcot. Először a hajóhadat semmisítették meg. Taplós nyilakkal felgyújtották, majd KUND búvárjai megfúrták és elsüllyesztették a német flottát. Aztán bekerítették és szétverték DITMAR érsek seregét, majd átkeltek a Dunán és LUITPOLD főseregét győzték le. Utána a vert német hadat az Ennsig üldözték. A német hadsereg óriási veszteséget szenvedett: a fővezér Ditmar érsek, 2 püspök, 3 apát és 19 gróf is elesett. Ezután a vesztes csata után a németség hosszú évtizedekig nem mert Magyarország ellen hadat viselni. Így Közép Európában a mindenkori magyar fejedelem akarata érvényesült. E győztes csatával ÁRPÁD és fiai biztosították az életjogokat nemzetünk számára. Három fia: TARHOS, ÜLLŐ és JUTAS elesett az ádáz küzdelemben, de önmaga is olyan súlyos sebeket kapott, hogy rövidesen azokba 907. július 9-én belehalt.

Páratlan teljesítmény Árpád nagyfejedelmünk honegyesítése. A bölcsesség, bátorság, fegyelem, szervezés és az önfeláldozás mintaképe örök időkre fiaival együtt. Ilyen hazaszeretetről, származástudatról, hivatástudatról, mint amilyenről ÁRPÁD APÁNK és családja tett tanúbizonyságot, egyetlen uralkodó sem követte. A magyar életfolyamat biztosításáért végzett küzdelmükben életüket adták. Igen elgondolkoztató, hogy ilyen óriási teljesítmény ellenére az elmúlt évszázadokban nem ünnepelték emlékét. Hadvezetése nem volt tananyag katonai iskoláinkban. Az országalapítás ténye nem lett örömünnepély…”

 

(Ősi Gyökér, XVI. évf. 4. szám, Buenos Aires, 1988 )

—————

 

A pozsonyi csata kimenetele gyászos volt a németekre nézve. Tőlünk magyaroktól, a győzelem ellenére, nagy áldozatot követelt: a Turul-nemzetség nagy fiát vesztette el a haza.

Figyelemreméltó Államalapító Árpád fejedelem hőslelkűsége és hadvezéri tettrekészsége. A pozsonyi csata idején 67 éves volt! Nem messziről irányította a harcot, fiait és népét a halálba küldve, hanem maga vezette azt a csatába induló magyar vezérek jellegzetes hozzáállásával, jelszavával: utánam előre! Életével és halálával példát adott nemzetének és az utókornak. (K.M.E.)

Magyar sors



Árpád halála

 

Gárdonyi Géza

 

Az ágyánál ott állt egyetlen fiacskája, a tíz éves Zoltán. Ott térdelt, zokogott a felesége. S ott állt a három vezér a hét közül, – Lél, Bölcs és Botond. Bizony húsz éve már, hogy a nagy Álmossal egymásnak véréből ittanak Lebediában örök szövetséget. Azóta Álmos is elköltözött e földi világból. A vezérek is egyenkint költöznek utána. S ím a fejedelem is készülődik.

Szegen a kard. Őmaga alatt medvebőrös ágy. Künn a tavasz hideg holdja világol. Benn sárga viaszfáklyák lángja lobog szomorún. Hárman az ágynál. Egy az ágylábnál a pap kezében, aki a térdelő másik táltospapnak a könyvére világít.

A csöndességben behallani nagymellű Csepel sírását a folyosóról. Hogy épp az ő szigetén hal meg a fejedelem! Már hát csak annyiban az övé, hogy ő járta körül elsőben s ő ajánlotta a fejedelemnek, hogy odaépíttesse a palotáját. A honnmaradó népnek is alkalmas hely háború idején.

Behallani a sírását:

– Ki tart meg minket, ha ő meghal?

És behallani, hogyan doborognak az érkező lovasok százával, ezrével a Dunán által a hídon.

Csak alig egy hete, hogy fekszik a fejedelem. De halálos gyujtoványhideg döntötte ágyba. Az orvospapok nem merik a családnak megmondani, hogy a hajnali kürtszót alig hallja már a fejedelem, hozassa el a család az agg Imecset, a főtáltost, főjóst, a nagy Káma unokáját. Mondja meg az, hogy mi van a csillagokban? Meghagyja-e Isten még a fejedelmet? Vagy hogy eltelt az ideje földi életének?

A fáklya serceg. Asszony sír a haldokló kezén.

Künn a nép, mint a tenger morajlása:

– Árpád! Ne hagyj el bennünket! Árpád apánk!

És a folyosóról behallatszik nagymellű Csepelnek a zokogása:

– Vége a magyarnak!

Mert bizony kuvik szólt a fákon az előbbi éjen a palota mellett. A paripák is különösképpen ijedeztek éjféltájt az istállóban.

Jósok nélkül is tudható, hogy a fejedelemnek a halál bontott ágyat.

Rekedt bús hang kérdi a folyosón:

– A földön van már?

– Nem, – feleli Csepel, – még Imecset várjuk: talán az ő könyörgése megtartja a csillagát.

A fejedelem fekszik párnák közt hanyattan. Piros selyemcserge mellig betakarja. A fejedelemné nem engedi még, hogy a földre tegyék, hogy a földanya keblére hajtsa a fejét.

– Nem, hiszen még nincs annyira! És nem is hal meg, nem, nem! Nem engedi Isten, hogy meghaljon!

Árpád nem ügyel már szavakra, sírásra. Arca viaszszín, félig behunyt szeme már a másvilágra réved.

Nyolclovas szekér ment délután Imecsért Buda alá, a szent áldozóhelyre, hogy elhozza a szent patak mellől, szent nyírfák alól, ahol immáron tíz éve tanyázik, – fehér bőr sátrában, rudakon fehérlő csont lófejek között. Ő maga is mintha a tél királya volna: fehér szakálla a melléig ér. Vastag szemöldöke, mint a zúzmarás moh.

Karosszéken hozza be két fiatal bonc. Eresztik a széket a haldokló ágya felé.

– Megmarad-e? – kérdezi minden bús szem.

S a fejedelemné ott-térdeltében az Ő kezét ragadja meg:

– Mondd, hogy megmarad! Megmarad! Megmarad! Vagy a szívem itt meghasad!

A jóspap zúzmarás szemöldöke alól vízgyöngy csillan elő s lefut a szakállán.

– Árpád! – rebegi, – Árpád! …

Ő tartotta valamikor hétnapos korában az áldókő szent tüze füstje fölé. Ő jósolta meg még Lebedia előtt a fejedelemségét, ő áldatta meg az etelközi áldozati vérrel országot foglaló dicsőséges kardját. S ő áldozta a nagy hálaünnep torán a fehér paripát, mikor az utolsó harcot is megvívták. Csak Zoltán eljegyzésére nem ment már le Csepelre.

– Százesztendős ember nem ember, mondotta, – csak lézengő halott.

S maradt a sátrában a budai völgyben, a szent liget mellett, amelynek füvére sem ember, sem asszony nem léphet, ahol gallyat törni, virágot szakítani, vízből meríteni senkinek sem szabad. Lábujjhegyen halad át rajta az őz is. A tor után mondta is a fejedelem:

– Itt legyen majd az én örök nyugvósírom, a te nyírfáid alatt abban a szent csöndben.

Csupa erő volt még Árpád akkoridőn, noha már deres a haja és szakálla. S most: fehér árnyéka csupán önmagának.

– Megmarad-e? – kérdi reszkető szóval a fejedelemmé, – jósolj! Az orvosok jó szóval biztatnak, de a szemük gyászt mond. Jósolj!

Az agg visszahanyatlott a székébe.

– Én jósoljak-e? – mormogta szomorún maga elé.

S a feje rezgett, mint téli szellőben a fán maradt levél.

– Jósolj életet neki! Hiszen ha ősz is, nincs a vénség végén. Jósolj! Te mindig igazat jósoltál! Most a legigazabbat: életet neki!

Az agg bólogatott:

– Könnyű volt jósolnom: láthattuk nemes szép homlokán Isten urunk jegyét. Akit maga Isten jelöl vezérségére, győzelem van írva annak a kardjára.

S a falon függő fegyverekre pillantott. A fáklyák fénye vörös ragyogással rezgett a kardok gyémántjain, rubintján, aranyos bordáin.

A fejedelemmé megragadta az agg pap karját:

– Megmarad-e? Mondd, hogy megmarad! Meggyógyul: megmarad!

Az agg Árpádra nézett: – Uram, fejedelmem…

Árpád nem is pillant a szólító szóra, feküszik, mint a kő.

– Fejedelmem, Árpád…. A te ágyad mellett Atilla lelke leng és Álmos atyád lelke és Levente fiad lelke. Te már őket nézed. A te szemed elől oszladozik már a messze-jövendő idők ködtengere is… Húsz év óta a harmadik országunk ez. Te vezettél bele fegyverviharok közt véreslábú lovakon, diadalmas lobogóval. Te Isten szemeválasztottja ember, mondd meg nekünk, ha utolsó erejével is ajkadnak: összecsukta-e már szárnyát a szent turul? Megáll-e már valahára ez a vándor nemzet? Megmarad-e ez a Tisza-Duna földje örök országunknak, örökös hazánknak?

Még a fejedelemmé sírása is elnémul e szóra. Minden szem a fejedelem viaszszín arcára tapad.

– Megmarad-e örökös hazánknak? Árpád ajka mozdul. Felel, mint az álmodó ahogy szól: – Meg.

Az agg táltos áhítatos arccal tekint a magasba s boldog lélekzettel rebeg:

– Oh hála neked nemzetünk Istene! Az életnek szülhet immáron a magyar anya. Eke fénylik, fegyver rozsdásodik, nyájaink, gulyáink nyugton legelhetnek örök országunknak füves szép mezein. Sátoraink körül a békesség virágai nyílnak. Mondd dicső költöző, messze jövendő időknek tükörébe látó, csak egy szóval is mondd: nyugalmas boldog élete lesz-e itt a magyarnak?

S az agg táltos a széken előre hajolva várja a szót a fejedelem ajkán Árpád feküszik márványosult arccal. Csak a szeme pillája rezeg még, mint havába múló elégett szövétnek utolsó szikrája. De ajka nem mozdul.

Az agg táltos szava szinte holtakat ébresztőn könyörög:

– Árpád! Isten választottja! Hacsak egy igét is!… A te ajkadon immár a sorsunkat látó szent egek szólanak: Mi a sorsunk itt a jövendők folyásán? Mi tarthat meg itten idők végeiglen? Kényszerítlek téged Isten országa szélén, Isten szent nevével, ha hűlő ajakkal is, szólj! Szólj Isten szavával : mi a magyar sorsa itt ezen a földön?

S még a fáklyák sercegése is elhallgatott. Még a gyermek Zoltán szeme is várakozásra nyíltan bámult a halál fagyába sápadó arcra. Távoli bús kürtszó búgott a Duna túlján által az éjjeli csenden, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel a szellemek karjában másvilágra induló nagy fejedelmet:

– Mi a magyar sorsa a jövendő idők messze végéiglen, mi a magyar sorsa itt ezen a földön?

Árpád szeme még egyszer megnyílott.

Ujja is megmozdult: bágyadtan mutatott a falra.

S kékülő ajka alig hallhatóan rebegte:

– A kard

 

(Gárdonyi Géza írásának lényege nem Árpád fejedelem halála, és annak  valós történelmi körülményei, hiszen meg sem említi a Pozsonyi csatát, hanem a magyarság sorsa: a kard, megmaradásunknak, az örökös harcnak jelképe. KME)

Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet