A MAGYARSÁG EREDETE



Endrey Antal

 

… Amint a magyarság eredetéről írt munkáimban kifejtettem, őseink a Krisztus előtti második század közepétől kezdve évszázadokon át egybeolvadtak a hunok egyik ágával, mely a Kínától észak-nyugatra fekvő, belső-ázsiai hun birodalomból már korábban kiszakadt, és a Kaukázusban telepedett le. Ezeket a kaukázusi hunokat már Ptolemaios megemlíti Geográfiájában, és ezt követően a Krisztus utáni ötödik század derekáig állandóan szerepelnek bizánci, örmény és más keleti forrásokban. Atilla hun birodalmának összeomlása után azonban hirtelen nyomuk veszik, mintha egészen eltűntek volna, – pedig nyilván megmaradtak, csak ekkor már a velük teljesen egybeolvadt magyarok saját neve alatt lépnek fel.

A kaukázusi hunok és a magyarok eggyéforrása a Dél-Kaukázusban, a Kur folyó völgyében történt, ahol egyiptomi feljegyzések szerint a magyarság őseit már Kr.e. 1300 körül megtaláljuk. Az előmagyarok a Kr.e. 18. században vándorolhattak ide korábbi, a Tigris és a Zagrosz-hegység között elterülő őshazájukból, hol a szumirokkal legalább két évezreden át szoros kapcsolatban álltak, miközben a két nép nyelve jelentős mértékben egymáshoz hasonult. A magyarok ezt követően mintegy másfél évezreden át viszonylag háborítatlanul éltek a Dél-Kaukázusban, és görög kútfők, így Herodotosz és Xenophon leírásai szerint, harcias lovas nép voltak. Itt fejlesztették ki magasfokú ötvösművészetüket is, mely korábban urartui, később perzsa technikával és elemekkel gazdagodott.

Mikor a hunok első nyugatra szakadt ága a Kr.e. 2. évszázad folyamán a Kaukázus vidékére települt, ezek besorozták a magyarokat törzsi szervezetükbe, átadták nekik politikai és társadalmi intézményeiket és néprajzuk jelentős részét, de átvették a magyarok nyelvét. A két nép összeházasodott és egybevegyült, úgyhogy mire a hunok fő ága átlépett a Volgán és megkezdte európai hódításait, a Kaukázusban már egy teljesen egységes hun-magyar nép fogadta őket, mely külső megjelenésében és életmódjában olyannyira hozzáhasonult a hunokhoz, hogy környezetük, de saját maguk is magyarul beszélő hunoknak tekintették őket. Ez a hun-magyar nép tekintélyes szerepet játszott Atilla hun birodalmában, és mikor ez összeomlott, büszkén vállalta a hun örökséget, és elkötelezte magát annak helyreállítására.

Magyar őseinktől tehát nyelvünket és a mezopotámiai népek magas kultúráját, hun őseinktől pedig a birodalomalkotó lovasnemzetek politikai intézményeit és szokásait örököltük. Ezt a az örökséget hozta a magyarság magával a Kárpát-medencébe. Ennek a hun politikai örökségnek tulajdonítható, hogy Anonymus és végig a középkori magyar krónikások Atilla király országának helyreállítását látták a honfoglalásban és az azt követő országalapításban. Ez volt a magyarság szent elkötelezettsége, a honfoglaló ősök ennek alapjait vetették meg, és utódaik ezt hajtották végre. Álmos és Árpád honfoglalása elvi fogantatásában és módszereiben egyaránt alapvetően hun vállalkozás volt.

A középkori Magyarország, a magyar birodalom tehát a hunok politikai hagyományain alapult. Szent István, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás magyar királysága mindvégig Atilla király országa maradt. Ez az ország bukott el a mohácsi vérmezőn, ez próbált romjaiból újra és újra életre kelni a hosszú Habsburg uralom alatt, ezt darabolták fel durva idegen kezek Trianonban.

Ennek az országnak volt központi elve és alapköve a Szent Korona-eszme, melynek gyökereit szintén a hun politikai hagyományokban kell keresnünk.

 

(Endrey Antal, Az ország koronája, Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó, Hódmezővásárhely, 1999. 17-18 old.)

Keresztény ősmagyarok



Endrey Antal

… A magyarság számára nem volt idegen a kereszténység, hiszen Lebédiában olyan sok keresztény volt közöttük, hogy Konstantinápolyban külön püspököt szenteltek számukra. Sőt a kereszténységgel már dél-kaukázusi őshazájukban megismerkedtek a “szkíták” közt térítő András és Fülöp apostolok révén, örmény szomszédaik pedig a világ összes népei közül elsőként tették államvallásukká a kereszténységet a 4. században. Örmény mintára (? K.M.E.) épültek az új hazában az első magyar keresztény templomok is a 10. század vége felé. A magyarság tehát még a Kaukázusban megismerkedett ezekkel, ott magáévá is tette azokat, és nyilván vándorlásai különböző állomásain épített is ilyeneket, különben évszázadokkal később már nem emlékezett volna erre az építkezési formára.

Honfoglaláskori magyar sírokban számos díszes, gyakran ereklyéket is magukban foglaló keresztet is találtak, különösen az előkelő hölgyekében, akik ezeket a nyakukban hordták. Ezek az úgynevezett “szentföldi típusú” keresztek nem az egyenlőszárú görög, azaz bizánci formát követik, hanem hosszúszárúak és a rajtuk látható Krisztus és szentek stílusa és megmunkálási módja dél-kaukázusi, sőt szíriai eredetre utal. A magyarság legfelsőbb köreiben tehát már akkor számos hívőre szert kellett tennie a kereszténységnek, amikor őseink még dél-kaukázusi őshazájukban, már, velük rokon kultúrájú keresztény népek szomszédságában éltek. Ezeket a nem-bizánci és nem-római keresztény kapcsolataikat őseink nyilván nyugatra költözésük során is fenntartották, és feltehetően még a Kárpát-medencében ápolták.

Az egyszerű vitézek asszonyaink ilyen díszesen megmunkált keresztekre természetesen nem telt. A köznép sírjaiban talált, különböző méretű keresztek viszont egymáshoz rendkívül hasonlítanak és viszonylag primitív formájúak és kivitelűek, ami azt mutatja, hogy ezek valósággal sorozatban, tömegesen készültek és voltak használatban.

A Kárpát-medencében évszázadokkal Álmos és Árpád magyarjai előtt megtelepült avar-magyarok közt is sok volt a keresztény, az utolsó avar kagánok maguk is keresztények voltak. A Hódmezővásárhely közelében fekvő székkutasi nagy avar temető férfisírjaiban talált, vasból készült, hosszúkás (szintén nem görög formájú) keresztek arról tanúskodnak, hogy ezek az avar-magyarok is még a kaukázusi őshazából hozták magukkal a kereszténységet.

A kereszténységnek ez az ősi, honfoglalás előtti formája természetesen a latin és a görög rítusú kereszténységtől egyaránt különbözött: mindkettőnél közelebb állt a magyarság saját hagyományaihoz, vallásos fogalmaihoz, mítoszaihoz és formavilágához. Azonos szellemi talajból táplálkozott a manicheizmussal, annak Krisztus tanításától való későbbi elhajlásai nélkül. Perzsa-pártus eszmei alapokra épült, ugyanazokra, amelyekre maga Jézus is alapozta tanítását földi életében. Ezért igazabb és mélyebb volt, mint a kereszténység két nagy fő áramlata, amelyek később ketté is szakították Jézus Krisztus egyházát. Nem állt mereven szemben az ősi “pogány” kultúrával és életformával, és nem zárkózott el annak gyakorlati megnyilvánulásaitól. Mindenben megfelelt a magyarság nyílt és toleráns életszemléletének; mondhatnánk, nemzeti szempontból testreszabott volt.

 

(Endrey Antal, Az ország koronája, Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó, Hódmezővásárhely, 1999, 33-36. old.)

 

—————————–

 

A nagy átállás Taksony fia Géza és annak fia István alatt történt, amikor az országot a nyugat római kereszténység felé fordították. A kereszténység nyugati változata a magyarság számára ismeretlen volt. Felvétele egy teljesen idegen kultúrkörbe való beilleszkedést is jelentett.

A magyarság számára csak a nyugati kereszténység volt idegen. Az ősi kereszténységet gyakorló ősmagyaroknak semmiképpen nem új és ismeretlen vallás volt Jézus tanításának követése. Bizonyítja ezt Luitbrandt cremonai püspök állítása is 910-ben: “gens hungarorum videlicet christiana”… azaz “a Magyar Nemzet nyilvánvalóan keresztény”. Luitbrandt ezt a kijelentést azután tette, miután a Lombardiát megszálló magyarokkal egy évig állandó érintkezésben volt.

Izsák ben Ábrahám Tróki, lengyelországi rabbi (1533-1594), a kereszténység nagy ellensége, a “Chizzúk Emuná” c. könyvében ezt írja: “Ahogyan Izraelt megbüntette az Úr a ‘bálványimádás’ miatt, ugyanez lesz a sorsa a katolikusoknak is, mert bálványimádást űznek. Ahogyan Izraeltől elvétetett – Isten büntetése képpen a királyság – ugyanúgy vetette el a görög keresztényeket is az Isten a színe elől, mert nekik sincsen már királyságuk, hanem a török császár alattvalói lettek… Ugyanez a helyzet a Magyarokkal is, akik a NÁZÁRI JÉZUS VALLÁSÁT KÖVETTÉK, de kiestek a méltóságukból és ők is elvesztették a királyságukat…” mondja Tróki Izsák – félreérthetetlen emlékezésül a magyarok ősi vallására… Miért veszi külön említésre Tróki a magyarokat…? Nyilván azért, mert szerinte az Ó-szövetségi alapon álló római és görög kereszténység nem volt ‘Jézus vallása’.” (Idézet Badiny Jós F., “A Káld-Pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása” (1999) című könyvéből, 190. oldal)

 

Badiny Jós Ferenc szerint a “szentföldi típusú” mellkereszteken látható személyek “pártus-jellegű öltözetben vannak. Az egyik oldalon az “Elő Jézus” látható, hiszen lábai sebzetlenek, a másik oldalon Boldogasszony, aki két tenyerét pártus királynői módon felénk fordítja. Mindkét alakot 4-4 apostol veszi körül, szintén pártus-jellegű ruhában. Képek az említett keresztekről és az Árpád-kori kerektemplomokról a “képek” címszó alatt láthatók. (K.M.E.)

 

Keresztek honvisszafoglaláskori magyar sírokból

MAGYAR KEREKTEMPLOMOK A KÁRPÁTMEDENCÉBEN



Keleti Kereszténységünk néma tanúi

a korai Árpádkorból

 

Kerkayné Maczky Emese gyűjteménye

 

Forrás:

Saját és ismerősök fényképei

Naptár

Útikönyvek

Levelezőlapok

Dr. Szilágyi András: A Kárpát-medence Árpádkori rotundái és centrális templomai,

Semmelweis Kiadó, Budapest 2008

Gervers-Molnár Vera: A Középkori Magyarország Rotundái, Akadémiai Kiadó Budapest, 1972

 

ÉP TEMPLOMOK:

ABC-sorrendben

ALGYÓGY, Erdély (ma Románia) – Hunyad megye

BAGODVITENYÉD, Zala megye, Szent Pál templom

BAGYAN, Felvidék (ma Szlovákia) – Hont megye, Szent Katalin templom

BÉNY, Felvidék (ma Szlovákia)– Esztergom megye, Tizenkét Apostol templom

DEJTE, Felvidék (ma Szlovákia) – Pozsony megye, Mindenszentek templom

FELDEBRŐ, Heves megye, Szent Márton templom

GERÉNY, Kárpátalja (ma Ukrajna) – Ung megye, Szent Anna templom

GYERGYÓSZENTMIKLÓS, Erdély (ma Románia) – Csík megye, Szent Anna templom

GYUGY, Somogy megye

HARASZT, Felvidék (ma Szlovákia)– Szepes megye, Legszentebb Szentháromság templom

HIDEGSÉG, Győr-Moson-Sopron megye, Szent András templom

IPOLYKISKESZI, Felvidék (ma Szlovákia) – Hont megye, Szent Mihály templom

ISASZEG, Pest megye

JÁK, Vas megye, Szent Jakab kápolna

JALSÓ, Felvidék (ma Szlovákia) – Nyitra megye, Szentlélek templom

KALLÓSD, Zala megye, Szent Anna templom

KARCSA, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szent Margit templom

KÉZDISZENTLÉLEK, Erdély (ma Románia) – Háromszék megye, Perkő-hegyi Szent István kápolna

KISPERLÁSZ, Felvidék (ma Szlovákia) – Gömör és Kishont megye, Szent Anna templom

KISSIKÁTOR, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szent Miklós templom

KISZOMBOR, Csongrád megye, Nagyboldogasszony templom

KOLOZSNÉMA, Felvidék (ma Szlovákia) – Komárom megye – Csallóköz, Őrangyalok templom

KÖRMÖCBÁNYA, Felvidék (ma Szlovákia) – Bars megye, Szent Mihály templom

KURIMA, Felvidék (ma Szlovákia) – Sáros megye, Boldogasszony (?) templom

NAGYTÓTLAK, Muraköz (ma Szlovénia) – Vas megye, Szent Miklós templom

NYITRA, Felvidék (ma Szlovákia) – Nyitra megye, Szent Emmerám templom

ÖSKÜ, Veszprém megye, Szent Kereszt templom

PÁPÓC, Vas megye, Szent Mihály templom

PELBÁRTHIDA, Erdély (ma Románia) – Bihar megye,

RÁBASZENTMIKLÓS (Kerekszentmiklós), Győr-Sopron megye, Szent Miklós templom

SELMECBÁNYA, Felvidék (ma Szlovákia) – Hont megye, Szent Mihály templom

SÜVÉTE, Felvidék (ma Szlovákia) – Gömör-Kishont megye, Szent Margit templom

(SZÁD)-GURASZÁDA, Erdély (ma Románia) – Hunyad megye

SZAKOLCA, Felvidék (ma Szlovákia) – Nyitra megye, Szent György templom

SZALONNA, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Antiochiai Szent Margit templom

SZÉKELYUDVARHELY, Erdély (ma Románia) – Udvarhely megye, Jézus-Szíve kápolna

SZEPESMINDSZENT, Felvidék (ma Szlovákia) – Szepes megye, Szent Kozma és Damján templom

SZETE, Felvidék (ma Szlovákia) – Hont megye, Szent László templom

TAR, Nógrád megye, Szent Mihály főangyal templom

TARNASZENTMÁRIA, Heves megye, Sarlós Boldogasszony templom

VÁGKERESZTÚR, Felvidék (ma Szlovákia) – Pozsony megye, Szent Kereszt templom

 

ROMOK

ABC-sorrendben

ALAG, Pest megye, Boldogasszony (?) templom

BAJ-KOVÁCSI, Komárom-Esztergom megye, Szent Péter templom

BEREKBÖSZÖRMÉNY, Hajdu-Bihar megye,  Mindenszentek templom

BOLDVA, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Antiochiai Szent Margit templom

DÉVÉNY, Felvidék (ma Szlovákia) – Pozsony megye,

EGER, Heves megye, Püspöki palota kápolna

KESZTHELY, Zala megye, Szent Lőrinc templom

KISNÁNA, Heves megye, Mindenszentek templom

POZSONY, Felvidék (ma Szlovákia) – Pozsony megye, Szent Salvator (Megváltó) templom

SÁROSPATAK, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szent Mihály templom

TRENCSÉN, Felvidék (ma Szlovákia) – Trencsén megye, várkápolna

VESZPRÉM, Veszprém megye, Szent György kápolna

VÉSZTŐ-MÁGORHALOM, Békés megye

VITNYÉDSZENTPÁL, Zala megye, Szent Pál templom

ZÁMOLY (Kerekszenttamás), Fejér megye, Szent Tamás templom

A MAGYAR TENGERMELLÉK



Árpád honalapítása a Kárpátoktól az Adriáig

 

DDr. Juba Ferenc

 

Pusztaszeri előadása (kivonat)

 

A magyarság 1996-ban ünnepelte Kárpát-medencei honalapításának, ennek a csodálatos államalkotásnak 1100. évfordulóját. Ez a helyzet azért különleges, mert a 896. évi Európában csupán két olyan állam létezett, amely ma is fenn áll, Bulgária és Franciaország. Tehát mi Európa harmadik legöregebb országa vagyunk. Emellett ez az ország nem csak úgy valahogyan jött létre, hanem egy lángeszű államférfi és hadvezér, a honvisszafoglaló és honegyesítő Árpád alapította meg.

Valamennyi krónikánk, számos idegen és magyar történelmi-, régészeti-, embertani-, nyelvtudományi- stb. adat igazolja azt, hogy a szittyák (dáh, hun, avar, úz, szabir), hunok és avarok egyetlenegy népet képviselnek és ők a magyarok elei. Valamennyien a Káspi-tenger partjáról származnak. A Káspi-tenger melletti tartózkodás alapvető lehetőség, hogy a tengeri élet magatartásmintái beépülhessenek a magyarság génjeibe.

A szittya, massageta, méd, szabir, hun, avar, ogur, magyar vonal lényegében és formákban, sőt nyelvben is egy természetes ütemben fejlődő folytonosság. Mao-Tun írta a kínai császárnak: Az íjfeszítő népek egyesültek. Mind hunok!

Eleink, a hunok a Donon-túli gót birodalmat 373-ban Kr. után semmisítették meg. 378-ban már ellátogattak az Illyricumba is, tehát az Adriához. 395 nyarán már mindkét Pannónia és Dalmácia is a hunok uralma alatt áll. Tehát jogosan beszélhetünk honvisszafoglalásról. Az első nyugat-római császár, Honorius (384-423) felismerte a hunok kiválóságát; 10 000 lovas hunt tartott zsoldjában. Ezeket birka- és marhahússal, meg gabonával Dalmáciából látták el. 452-ben maga Atilla is megjelent a Adriánál. Elfoglalta Aquileát, Milánót és Páviát. Birodalmának a határai nyugaton ekkor az óceánig terjedtek.

Az avarok Kr. u. 470-ben már szövetségesei voltak az Atilla-fi, Dengizik népének. Szálláshelyük a Don-Kuban folyamköz és a Fekete-tenger között feküdt. Ez is egy olyan földrajzi térség, amely alkalmas arra, hogy a tengeri élet magatartásmintái az ottani népesség génjeiben megőrizve maradjanak. Említésre méltó, hogy Atilla 453-ban bekövetkezett halála után a birodalmat túlélők (Atilla fiai is), az avarokkal együtt Kr. u. 500 táján a Fekete tenger térségének a kereskedelmét olyannyira a hatalmukban tartották, hogy pl. Bizánc hajói csak engedélyükkel futhattak be a krimi kikötőkbe, mint pl Chersonba. Hatalmuk kiterjedt az akkor már püspökséggel rendelkező Tomi (ma Constanza) partvidékéig, sőt, nyugat felé az egykori Fiuméig, amelynek hegyén, a Tersatton (ma Trsat) Tarcsatár néven kardgyártó műhelyt tartottak fenn. Mauricius császár idején (539-602) az avarok teljesen megszállták Dalmáciát, a folyamatosságot biztosítva. Bíborban született Konstantin szerint Dalmácia megszállásában az játszott fontos szerepet, hogy Salona és környéke nagyon megtetszett az avaroknak és emiatt telepedtek ott meg.

A horvátokat Heraklios császár (575-641) hívta meg. Ezek jöttek is és elfoglalták majdnem egész Dalmáciát. Vándorlásuk a Kárpátoktól északra fekvő őshazájukból kb. 100 évig tartott. A horvátok odatelepítésével Heraklios császár tulajdonképpen az avarok adriai kereskedelmi útját kívánta elzárni az ott bejövő árucikkek elől. Azt tudjuk biztosan, hogy az avarok hajóztak az Adrián. Bizánci források határozottan beszélnek avar hajóhadról, és arról, hogy a hajók építését a kagán határozottan támogatta. Ez is bizonyíték honvisszafoglalás szavunk jogosságára.

A hunok-avarok-magyarok a Káspi-tenger vidékéről eredő múltnak, – mintegy sejtjeikben megőrzött tengerképességük emlékéül – határozott igyekezettel törtek előre az Adria felé és annak partjait el is foglalták. Hun-avar-magyar eleink adriai tengerparti nép lettek.

Amint honvisszafoglalóink Árpád vezetésével átlépték a Kárpátokat – amely határunk ezer éven át, Európában a leghosszabb időn át változatlan határ volt – Zuárd és Kadocsa árpádi parancsra azonnal a Balkánra vonultak népükkel együtt. Zuárd népével együtt Thessalonikinél beleolvadt az ottani lakosságba, de Kadocsa megszállotta a Rascia (az akkori Szerbia) és az Adria közötti területet egészen Durazzoig (a mai Dures, Albániában) és itt, az árpádi honvisszafoglalás ezen legtávolabbi területén megteremtette az első magyar tengermelléket. (Lásd: “Árpád hajóhada” című fejezetet!)

Árpád fiatal alkotásának az erejét hamar megismerte a két szomszéd: A Német-Római és a Kelet-Római Birodalom. Erről a “bemutatkozás”-ról mindmáig “kalandozások”-nak nevezett rablóhadjáratokról és hasonló lenéző kifejezésekkel nyilatkoznak nemcsak az idegenek, hanem horribile dictu! – hazai tudósok is! Pedig a vonatkozó szakirodalom, (mint pl. Vajai Szabolcs munkái) világosan bebizonyította, hogy eleink mindig két veszekedő herceg vagy más nyugati uralkodó egyikének a szövetségeseként szerepeltek az idegen világban, amikoris a másik felet megverték.

A 10. században első királyunk Szent István figyelmét sem kerülte el az Adria. A király adriai érdeklődésének egyik oka, hogy a Levante felé irányuló magyar külkereskedelem veszélyes szárazföldi útvonalával szemben kedvezőbbnek tűnik a biztonságosabb tengeri út. Az Adria keleti oldalán már ott vannak a horvátok, akiknek nagy része avarokból áll, – írja a Bíborban született császár.

Velence ekkor független, hajóhaddal rendelkező tengeri hatalom. A hajóépítéshez mindég is nagy szüksége volt Dalmácia fájára. Amikor Otto doge egy ilyen dalmáciai “kirándulás” során beleszaladt II. Basilios császár hajóhadába, ez úgy megszalasztotta, hogy csak Velencén túl tudott megállni. Hamar kérte Szent István segítségét. A király jött is, segített is, de a tengerpart egy részét is megszállotta.

Könyves Kálmán királyunk 1095-ben feleségül vette I. Roger délitáliai és sziciliai norman király leányát. Emögött a házasság mögött is bizonyára a tengerrel kapcsolatos elgondolások húzódtak meg, de ezek a fiatal feleség korai halála (1102) miatt nem valósultak meg.

Joannes Komnenos bizánci császár (1118-43) Szent László leányát, Piroskát vette feleségül. Ennek a házasságnak révén a magyarok szabad kezet kaptak Dalmáciában, amely a szigetekkel együtt Kálmán király alatt került a magyar koronához. Ezt még Velence is lenyelte, mert Boemund tarantoi herceg apuliai dúlása idején Kálmán király elfoglalta Monopoli és Brindisi városokat, majd azokat nagyvonalúan Velencének adományozta. A Kézai Krónika írja: Utána a tengeren megtérnek Dalmáciába, magyar kapitányt és a magyar király zászlóját otthagyván a Velenceieknek. Ekkor az eseményt és a közös adriai érdekeket Per és Simon ispánok közreműködésével 1108-ban oklevélbe foglalták.

A 12. század során Velence nyughatatlansága miatt ingadozó helyzet alakult ki Bizánc-hazánk-Velence és a Német-Római Birodalom között. A hosszú huzavonának végül III. Béla királyunk (1172-1196) vetett véget, aki erős hadsereggel elfoglalta a tengerpartot. Hazánk ekkor avar testvérnépének és Kadocsának az örökébe lépve tengerparti hatalom lett.

Az 1241. évi tatárjárás során déli birodalmába, Dalmáciába menekült IV. Béla királyunk. Kincsei java részét előre küldötte oda: Szent László alszárcsontját, Szent István koponyatetőjét, állkapcsát és jobb kezét. Csak utóbbit hozatta haza Mária Terézia.

Ottani tartózkodása alatt a király felismerte, hogy egy tengerparti állam nem lehet meg hadiflotta nélkül. (Hová lett Árpád egykori hajóhada?) Nyomban meg is kezdte egy hajóraj megszervezését. Első hajóját 1242-ben szerezte meg. A városok és szigetek, a főurak, főleg a Frangepánok szolgálták a királyt hajóval. Ezért adta a király a Frangepánoknak Zengg városát. Zengg 1420-tól kezdve a magyar tengeri kereskedelem főkikötője lett.

1269-ben az Árpád- és a nápolyi Anjou-ház kettős házassági és segélynyújtási szerződést kötöttek. Eredményeként az ország tengerészeti politikájában jelentős változás következett be.  Nagy Lajos királyunk (1342-1382) hatalmi tényezővé építette ki a hadiflottát. Kemény harcok árán visszavette Velencétől egész Dalmáciát. Ezt a hódítását az 1358. évi február 18-án kötött u.n. zárai szerződésbe foglalták. Ez kimondotta a tenger szabadságának elvét, és azt, hogy Velence a Quarnerotól Durazzoig, az Adriai tenger egész keleti partjáról lemond Magyarország javára. A tengerpart átadásával egyidejűleg tekintélyes hajóraj, 24 gálya, került a király tulajdonába. Raguza városköztársaság még ebben az évben kérte Magyarországhoz tartozását, amit a király meg is adott. A várost szabadalmi levelében hajószolgáltatásra kötelezte és egyben a flotta hadikikötőjévé rendelte.

A magyar királyi hajóhad élén tengernagy parancsnokolt, aki udvari vitéznek számított. Fizetése 26000 aranykoronának felelt meg, amely bizony tekintélyes összeg volt (ez Magyarország egykori gazdagságára is fényt vet), hiszen az osztrák-magyar hadihajóraj parancsnoka csupán évi 20000 aranykoronát élvezett illetményként. A hajóhad tengermellékünk biztosításában remekül működött. Olyan jelentőségre tett szert, hogy 1370-ben már Cattaro is jónak látta, hogy a Magyar Birodalomba kérje felvételét. Kérését Nagy Lajos teljesítette.

Luxemburgi Zsigmond (1368-1437) uralkodása alatt a flotta  – nemtörődömsége miatt – 6 gályára és 4 kisebb hajóra összezsugorodott. Ennek ellenére a hajóhad a várnai csata idején (1444), Gallipolinál, tengerzár alatt tudta tartani a Dardanellákat.

Mátyás király (1458-1490) tengeri érdekeinek védelmére híres vezérét, Magyar Balázst küldötte Veglia szigetére. Az óriási velencei túlerő ellenében azonban nem győzhetett. Amikor II. Mohammed szultán flottája megtámadta Otrantot, a pápa Mátyás királytól kért segítséget. A király az Itáliában tartózkodó Magyar Balázst küldötte Otrantoba. Neki azonban még csak egy csónakja sem lévén, gondolt egy merészet és nagyot: elvágta a török flotta vízvezetékét. A tengerészek a 600 huszár ellen nem mertek a partra szállni, ivóvíz hiányában inkább elvitorláztak. Ez az eset az egyetlen a világtörténelemben, hogy egy huszáralakulat hajóegészségügyi fogással megszalaszt egy flottát. Az esemény jelentősége emlékére IV. Sixtus pápa érmet veretett. (Az ő képe rajta van, Balázsunké azonban nincs rajta.)

Mátyás király halála után a török lassan elfoglalta tengerpartunkat. Magyarország idegen uralom alá került. Jelentős lépés akkor történt, amikor Mária Terézia (1740-1780) Fiumét és környékét mint a Szent Korona külön testét csatolta vissza hazánkhoz. Az 1827. évi 13. t.c. szentesítette Fiume visszacsatolását. A rendezett közjogi helyzet rendkívül termékenyítően hatott az egész tengerparti életre. A fejlődést megakasztotta az 1848/49 évi szabadságharc és a Bach korszak. Ausztriára is nehéz idők jöttek. Ferenc József lassan belátta, hogy Ausztria csak Magyarországgal együtt lehet nagyhatalom. Így jött létre a kiegyezés 1867-ben. Megszületett Ausztria-Magyarország és ezáltal Fiume és tengerpartunk ügye is rendeződött. A kiegyezéstől kezdődően Fiume és a tengerpart élete üstökösként ívelt magasba. A kis halászkikötőből világkikötőt építettünk a hozzátartozó vasúthálózattal.

Az első világháború végével elrabolták tőlünk tengermellékünket, amely másfél ezer évig volt népünké és amelyet senkitől sem vettünk el. Elvették tőlünk ezeréves határunkat, a Kárpátokat, Európa leghosszabb ideig változatlan határát. De egy újabb Nestor krónika rólunk nem fogja tudni elmondani, hogy “eltűntek, mint a magyarok, és nyomuk sem maradt”, mert tetteink, nyomaink és emlékeink a partokon és holt tengerészeink által őrzött hajóink elsüllyedve a Adria mélységeiben, örök emléket állítanak.

Az Árpád által alapított mű, Hazánk, még áll, és rajtunk múlik, hogy az elkövetkező ezer évben is állani fog-e még?

 

(Az Őshazától Árpád honalapításáig, Nemzeti történelmünk III., Tanulmánykötet a honfoglalásunk 1100. évfordulója tiszteletére; főszerkesztő dr. Magyar Kálmán; Magyar Nemzeti Történeti Társaság, Kaposvár, 1996, 303-311 o.) 

ÁRPÁD NÉPE



Milyen a magyar ember?

 

Kiszely István

 

Európai megjelenésünk annak idején nagy riadalmat keltett az indoeurópai világban.

Bölcs Leo bizánci császár szerint: a magyarok a munkát, a fáradtságot, az égető meleget, fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek. Szabadságkedvelők és pompakedvelők.

Gardizi szerint: bátrak és tekintélyesek.

Mihály szíriai pátriárka szerint: becsületesek, őszinték, életfenntartásukban okosak… nem szeretik a sok beszédet.

Ottó freisingi püspök megrettenve ír a magyarokról: külsejük marcona, szemeik beesettek, terme­tük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár. A sorsot kell vádolni vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokba vételét megengedte. Európa ezt a sajátos megítélésünket napjainkig megtartotta.

Bertrandon de la Brocquiere 1433-ban a magyar nők szépségét dicséri.

Montagu Mária 1717-ben megjegyzi: az összes bécsi szépség Magyarországból került ki.

Beudant 1818-ban így jellemezte a magyarokat: A magyarok úgy látom, még megőrizték a ma­gyarországi síkságokon azokat a sajátos jellegeket, amely megkülönbözteti őket más népektől.

Rónay Jáczintnál ezt olvassuk 1847-ben: Egy nemzet sem buzog oly hőn nemzetisége mellett, mint a magyar, mégis egy se fogadja olyan könnyen, mondhatni könnyelműen az idegent, és mindent, mi idegen, mint éppen a magyar.

Paul Topinard és Paul Broca 1881-ben kiadott első antropológiai kézikönyvében ez áll a magya­rokról: A magyar családok arczvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában.

Hans Norman 1883-ban így ír a magyarokról: … A magyarok jó alkatúak, kemény izomzatú nemes emberek, mintegy márványból faragottak…

A szerzők érdeküktől és politikai hovatartozásuktól függően hol rosszat, hol szépet írtak rólunk; egyikük sem maradt meg az általánosságoknál. Mégis mi az, ami a magyarokat elkülöníti Európa minden más népétől? Belső-ázsiai, minden európai néptől idegen származása. A lovas népek szabadságszeretete az, hogy kevésbé kényszerül egy zsarnoki rendszer uralma alatt maradni, mint egy korán megtelepült nép. Egy lovas nép szélesebb látókörű, világot látottabb, megértőbb, nagyvonalúbb és türelmesebb, mint az állandó helyhez kötött lakosság. Az ősi lovas népek az idegenekkel szemben szabadon, önérzetesen viselkednek…  Mivel őseink szállásterületei nagyobb távolságra voltak egymástól, így mindig örültek egy magukfajta megérkezésének, szerették – ma is szeretik – és megbecsülik a vendéget, az idegeneket is szeretettel befogadják, mert nem féltik azt, amiből nekik bőven jutott. E nép önzetlensége talán a történelem folyamán való mindenkori jólétének tudható be. A Kárpát-medencében igazán ínség – mint Angliában a burgonyavész idején vagy Szászországban – sohasem volt, mert ez a nép mindig bővelkedett állatokban és mezőgazda­sági terményekben. Befogadtuk az idegent, amikor arra szükség volt. Jól érezte itt magát a szlovák, sváb vagy szerb származású magyar – mindegyik “magyarnak” vallotta magát, hiszen soha egyet­len népet ki nem rekesztettünk. A magyar befogadó nép volt – és az is maradt.  Amikor a délszláv háború idején arról volt szó, hogy befogadjuk – élelmet és otthont adjunk – a nyomorult menekül­teknek, amit a gazdag “nyugati” országok sem tettek meg – egyetlen interpelláció sem hangzott el ez ellen a parlamentban.

Régebben az alaki (morfológiai) tulajdonságokban, a külső megjelenésben keresték a magyar sajátosságokat. E területen Bartucz Lajos antropológus professzor írt időtálló munkát 1936-ban A magyar ember címmel. A rendelkezésünkre álló, még viszonylag kevés honfoglalás-kori csontvázon és az élő lakosságon végzett vizsgálat alapján elemezte a magyarság keleti elemeit, amelyek dominánsabbak az európai jellegekkel szemben…

A magyar nemzet az ittmaradt őslakosságból, a honfoglalás előtt ugyancsak Keletről érke­zett hunokból, avarokból, a félmilliónyi honfoglaló magyarból és a későbbi betelepítettekből és betele­pültekből alakult ki, mégis dominánsai megmaradtak azon alaki, megjelenési formáink (típusaink), amelyek Európában csak a magyarokra jellemzőek. Ilyen belső-ázsiai, törökös magyar típus a ma is 30 százalékos gyakorisággal előforduló turanid típus (169 cm-es átlagos férfitermet, erőteljes járomcsont, egyenes orrhát, viszonylag kis szem, ritka szövésű, egyenes szálú sötétbarna haj, sötétbarna szem; a kis- és nagykunok jellegzetes megjelenési formája ez), a kb. 12 százalék­ban előforduló pamíri (gondoljunk a hosszú, szikár arcú, nagy, egyenes orrú alföldi parasztságra, vagy akár Arany Jánosra) és a 4-5 százalékban előforduló erősen kiálló, kissé görbült orrú, szikár, erős járomcsontú taurid típusra. Sokan a kelet-európai területen felvett szőke, kék szemű, erőteljes járomcsontú és pisze orrú keletbalti típus is részben a magyarokhoz kötik. A magyarok ősi fizioló­giai, élettani tulajdonságai közé tartozik az Európában részben már csak nálunk előforduló tejérzé­kenység (ezért őseink nem ittak tejet, hanem a tejfehérjét kicsapatták, kumiszt, joghurtot, aludttejet és sajtot fogyasztottak)…

Őseink élettani tulajdonságai közül elsőként a vérsavóban lévő ellenanyag-tulajdonságokat (markereket) vizsgálták. Ugyanis ha egy népen belül szelekciós vagy egyéb populáció-genetikai mechanizmusok működésének hatására a Gm-tulajdonságok egy bizonyos gyakorisága kialakul, akkor az nemzedékről nemzedékre átadódik, megőrződik. A magyaroknál előforduló markerek Európa egyetlen népénél sem találhatók meg; legkeletebbre Kelet-Turkesztánban az ujgurok és a jugarok hordozzák, ami immunológiai rokonságot feltételez. Ez a marker nem fordul elő a finneknél, az ősi ugor népeknél, de szórványban megtalálható a mai finnugor népeknél, ami kizárja a finnekkel és az ugor népekkel való élettani rokonságot, de bizonyítja azt, hogy őseink átvonultak azon a területen, ahol a mai finnugor népek éltek. A népek közötti rokonság legújabb kutatási területe a DNS-lánc oldalláncainak azonossága; e téren nagy nemzetközi összefogással Piotr Weglenski genetikus professzor, a varsói egyetem rektora publikált a markerekhez hasonló eredményeket.

1989-ben Czine Mihály előszavával… megjelentet egy kötet, Mi magyarul vagyunk embe­rek címmel. E kötetben az élet minden területéről érkező szerzők kelet-nyugat közti híd szere­pünkről írtak és a kovász szerepére látnák érdemesnek és alkalmasnak a magyarságot. Pozsgay Imre írja: Ha a nemzet saját indentitásában nem tud megerősödni… akkor a nemzet csak bérmun­kása lehet a világnak és soha nem lesz önálló tényezője a világpolitikának…

Mi mások vagyunk, mint Európa minden népe; nem jobbak, nem rosszabbak, hanem mások. Ezt a másságot vállalnunk kell és meg kell őriznünk, hiszen csak addig él egy nemzet, amig van hagyománya (Széchenyi István). Talán egyetlen európai nép sem tudta megtenni azt, amit a magyarok, hogy nemcsak ősi kultúrájukat, nyelvüket tartották meg, hanem viselkedési formáikat is. Ezt kell tovább adni utódainknak, mert az uniformizálódó liberális világ éppen ettől akar megfosztani bennünket: a sajátostól, az egyeditől, az ősitől, az egyedülállótól.

 

(Magyar Demokrata, V. évf. 17. szám, Budapest 2002. április 25.)

 

“Milyen a magyar ember” kérdésre a válasz: MAGYAR. E jelző elkülönít minket minden más európai néptől. Más a származásunk, más a testalkatunk, mások az élettani tulajdon­ságaink és más viselkedésünk és érzelemvilágunk.

ÁRPÁD HAJÓHADA



Badiny Jós Ferenc

 

Fáy Elek 1911-ben megjelent, Akadémia által kitüntetett “Magyarok őshona” című munkájából vettem Mircse János olasz és velencei forrásból merített adatait, melyet az olasz hadtörténelmi adattár tart nyilván. Nevezetesen, a honfoglaló magyarság 899-ben nagy erővel tört be Itáliába és a langobard hadat Brentánál szétverte. Itáliából 900-ban visszatérve szárazon és vízen mindent elkövetett a Lagúna-város bevételére. Idézem:

“… Árpád korában, 900. év jún. 29-én volt Velence Köztársaság és a magyarság között az első tengeri ütközet. Velence részéről Pietro Tribune Dózse személyesen vezette hajóhadát az ütközetbe. Bár a támadók kisebb hajókkal rendelkeztek, mégis a gyilkos csata diadala a magyarok felé hajlott. Már-már megrendült az akkori világ legnagyobb tengeri hadereje. A Dózse lelkesítő, hazafias beszéddel igyekezett lelket önteni harcosaiba, úgyhogy mégis, nagy erőfeszítéssel sikerült visszaverni a támadókat. Ebből kitűnik, hogy a magyarok a IX. század végén hajókkal rendelkeztek és magát a Lagúna-várost is bevenni törekedtek. Tehát ebben az időben a magyaroknak a tengerészethez és a hajóépítéshez is érteniök kellett.”

 

Az idegen nép őszinte, jó indulatú feljegyzése igazolja, hogy őseink olyan iparral és képzettséggel bírtak, ami még manapság is tudást követel. Itt jelentkezik az általam felvetett ipari műveltség. Kérdés az is, milyen iskolarendszerük volt, hogy ezt a nagyszerű ipari műveltséget, tudást át tudták adni az ipari tömegnek. Algebrával, matematikával, geometriával, stb. kell tisztában lenni, hogy hajót építsenek!

A “hajóhad” létezését megtudva, meg kell változtatnunk a “honfoglalásnak” nevezett hazatérésünk történetében azt az állításunkat, hogy “bizánci hajók szállították felfelé a Dunán a hazatérő magyar családokat”. Ugyanis nem a bizánci flotta hanem a saját, magyar hajóhad hozta HAZA a nép zömét, valószínűleg a kézműipari szerszámokkal és a gépekkel együtt. Csak a kardgyártás maradt Kievben – talán a tarján nemzetség felével – a vikingekkel való megállapodás szerint, mert a mágikus kardok gyártása a Kárpát-medencében folytatódott.

Hazatérve a nép folytatta összes házi-iparát. Ezek között talán legfontosabb volt a vászonszövés és a lábbeli készítés. De, ha a magyar népviselet ruházatát részletesen megvizsgáljuk, nemcsak az ipar, hanem a népművészet csodálatos motívumai tanúskodnak olyan népműveltségről, mely az európai népek korabeli kulturálatlanságával össze sem vethető. Ezek a fehérneműt nem ismerték, és a népnek “királyi ajándék” volt egy gyapjú ing. Érdemes tüzetesen megnézni a magyar népviselet gazdagságát. A női és férfi-öltönyök pompás kivitelét, díszítésük művészi voltát és a minden éghajlathoz való alkalmatosságát. “Pogánynak” pedig ilyen művészetű népet nevezni nem lehet, hiszen minden művészi alkotás Istenhez való felemelkedés. A Lélek uralma az anyagon, és ez több az emberek által kiagyalt “vallásnál”. A “felső világgal” állandó kapcsolatban lévő és ebben sziklaszilárd “néplélek” életfolyamata ez.

 

(Prof. Badiny Jós Ferenc, A Káld-Pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása, Ősi Örökségünk Alapítvány, Budapest, 1999, 129-130. old.)

Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet