A KIEVI MAGYAR FÉMMŰVESSÉGRŐL



Fettich Nándor

(rövidítve)

 

Magyarságunkat az európai közvélemény és annak tudományos irányítói már évszázadok óta a humanizmus barbár ellenségeként tekintette és nyugodtan emlegethetjük az írástudók árulását ennek a történelmileg teljesen alaptalan vádnak a keretében.  Az 1867-es kiegyezés utáni bonyolult helyzet sem kedvezett az Európa-ellenesség vádjának kiirtására. J. MARQUART 1901-ben megjelent híres könyvének, az Osteuropäische und Orientalische Streifzüge bevezetésében megdicséri NAGY KÁROLY avarirtó tevékenységét és vele szemben elmarasztalja OTTO császárt, aki a magyarság kiirtása terén csak félmunkát végzett. PALACKY cseh történész Európa testébe befúródott inorganikus ék-ként emlékszik meg a magyar népről. A régészek között I.J. ARNE az európai, nemzetközi humanizmus nevében a palmettás művészetet elválasztotta a magyarságtól és nemzetközi árucikket csinált belőle a La Suede et l’Orient (Upsala, 1914) című kötetében. Ez annál különösebb, mert tíz évvel előbb jelent meg HAMPEL JÓZSEF, nagy háromkötetes műve Alterthümer d. frühen Mittelalters in Ungarn (Braunschweig, 1905), melyből mindenki láthatta, hogy a palmettás művészet elválaszthatatlan a honfoglaló magyarság őshazai éltétől. Az orosz régészet a magyar ügyről egyszerűen hallgatott. Végre 1926-ban új lépések kezdődtek a magyar őstörténeti kutatások terén. U. ADENDT és A. ZAKHAROV közösen írt Studia Levedica c. tanulmánya (1934) lényegileg a HAMPEL-féle szolid, tudományos és teljesen politikamentes irányzatnak volt a folytatása. E munka lényege az, hogy a Keleteurópa-i kora-történet tényezői között a magyarság szerepét figyelmen kívül hagyni nem lehet, és ez előrevetette árnyékát annak a követelmények is, hogy a kievi állam megalakulásánál az eddig ismert és sűrűn tárgyalt normann és szláv tényezők mellett ezentúl az ősmagyarságra, az akkori Keleteurópa egyik legjelentősebb népére is tekintettel kell lenni. Egymás után jelentek meg a ledorongoló nyilatkozatok… Az oroszok által képviselt történelemszemlélet kizárólagos előnyben részesítette a szlávok államalkotó képességét. Hamisításoktól sem riadtak vissza. Például Kijev X. századi térképein az orosz krónikákban említett Ugorszkeje (Magyar hely!) területen álló Álmos palotája OLGIN dvor-ként, vagy Oleg palotája-ként szerepel. Az ősi orosz krónikákban ezzel szemben OLMIN dvor áll, ami OLMA=ÁLMOS alapon ÁLMOS palotája-ként értelmezhető. A szovjet régészeti irodalomban hivatalos irányzattá lett a magyarság szerepének teljes kikapcsolása a kievi államalakulásnak problémaköréből. KARGER nagy Kiev-monográfiájában a magyarságnak még csak a neve sem szerepel, bár a tizedes-templom helyén talált ősmagyar sírok publikációja ebben a kötetben az ősmagyarságnak az orosz krónikákban közölt kievi szerepével való konfrontálását kívánta volna meg.

ARTAMANOV, aki a magyarságnak a kazár birodalommal való kapcsolatának terjedelmes fejezetet szentelt (Istorija Chazar, 1962), amikor az orosz őskrónikák szövegében az ÁLMOSRA és a magyarokra vonatkozó helyhez ért, megszakította a szöveg ismertetését, illetve magyarázatát. ARTAMANOV a magyarság déloroszországi szereplését kizárólag besenyő-kazár vonatkozásban tárgyalja és arra még csak kísérletet sem tesz, hogy régészeti anyagot történelmi forrásként szólaltasson meg, pedig az Ermitázs élén eltöltött évei alatt módja lett volna a magyar vonatkozású emlékanyag megismerésére.

A régészeti leletek történeti forrásként való kiértékelése mind a magyar, mind a szovjet régészeknél módszertani hibákba szokott keveredni. A fémtechnikai körülményekhez nem értvén, a lelettárgyak funkciójával csak azon időponttól kezdődően foglalkoznak, amikor a lelettárgyak vagy sírokban, vagy rejtett kincsekbe kerültek. A tárgyaknak ezen időpontot megelőző két igen fontos életszakaszával már nem törődnek. Ezen két időszak egyike a tárgy előkészüléséig tart, másika pedig az idő, amely alatt a tárgy használatban van.

Hogy arany vagy ezüstveretes szablya előkészítésében milyen félkészítményekre, technikai eszközökre és eljárásokra van szükség, a régészeti kutatásoknál szóba sem szokott kerülni. A lelőhelystatisztikákat egymagukban elégnek tekintik annak kijelentésére, hogy a palmettás nemesfémkészítmények a nemzetközi kereskedelem árucikkeként kerültek egymástól néha gyakran igen messzire fekvő helyekre. Egy régészeti absztrakciókban iskolázott régésznek eszébe se juthat, hogy a tarsolylemez sima lapjának előállítása sokkal körülményesebb és nehezebb munka volt abban az időben, mint a leggazdagabb mintának kicizellálása ugyanazon a lemezen. Ha tehát a nemesfém- és fegyvereszközletek forrásértékének megállapításáról van szó, a módszer azt követeli, hogy e tárgyak létrejöttének, használatának és földbekerülésének minden körülményére kellő figyelmet fordítsunk.

A honfoglaló magyarsághoz kapcsolható régészeti leletanyag meghatározásánál igen könnyű helyzetben vagyunk. Már HAMPEL korában is minden kétségen felül állt, hogy a Vereckei-szoros alatt fekvő területek sűrűn, egymás közelében létesült kis temetők gazdag férfi és női sírja a honfoglaló magyarságtól származnak. Csakhamar az ország belsejében is elterjedt a jellegzetes, keleti színezetű nemesfém anyag, és arab dirhemek valamint nyugati érmek kíséretében lassanként a sírokba vándorolt. Már a földrajzi eltolódások is mutatták a leletek szempontjából, hogy ezek a nemesfémből készült tárgyak az őshazából hozott darabok voltak. A körvonalazott módszertani igény szemszögéből nézve egy több rétegű, de egységesen fejlődött fémművesség rendkívül erős koncentrálódása jellemzi ezt a termékeny nemesfémművességet. Ezt kiegészítik igen jellegzetes alakú fegyverek – szablyák, tegezek stb. -, amelyek a pusztai népek fegyvertörténetének egy jellegzetes fokát képviselik s elválaszthatatlanok a honfoglaló magyarságtól.

Mind a magyar, mind a külföldi honfoglaláskor-kutatás nagy mulasztása volt az őshazákban maradt, vagyis a honfoglalásban részt nem vett zárt magyar népcsoportoknak régészeti szempontból figyelmen kívül hagyása. Ugyancsak mulasztás volt a honfoglalásban résztvett és az ottmaradt magyar népcsoportoknak korabeli világkereskedelemben való intenzív részvétele régészeti és történelmi szempontból való kiértékelésének elmulasztása. Chorezmtől Grönlandig, Permiától az arab világ kereskedelmi helyeihez, Kievtől Krakón át Európa felé közlekedő kereskedői karavánok közt a magyar fegyver kereskedők jelentős szerepet játszottak! (Dirhemleletek!) A fontosabb kereskedői gyűjtőhelyeken magyar kolóniák keletkeztek. Ezek nemesfém és fegyverzeti fölszerelései a honfoglalásban résztvett törzsek magasfejlettségű kultúrájának színvonalán állottak. Ilyen zárt, ősmagyar népcsoport gazdag nemesfém és fegyverzeti emlékanyagát mentette meg A. TYEPLOUCHOV a századforduló körüli időben az Inva és Obva folyók völgyéből, amely folyók a Káma jobbparti mellékfolyói Perm városával ellentétben. A Kaukázus északnyugati előterében is nagyobb magyar néptömeg telepedett meg, melynek fejedelmei még századok múlva is leveleztek Romával. Egy másik, szintén nagyobb tömeg KONSTANTINOS PORPHYROGENITOS császár közlése szerint a Kaukázus mögé vonult és hosszú időn át kapcsolatban maradt a honfoglalásban résztvett csoporttal. TÓTH TIBOR antropológus talált egy magyar származási hagyományt őrző csoportot Délnyugatszibériában, ERDÉLYI ISTVÁN régészünk pedig a Szuzdal-Nisnij Novgorod és Morzsanszk térségben talált egy tarsolylemezekben gazdag csoportot. De magában Kievben is jelentős magyar csoport maradt a honfoglalás után. Az Arany Kapu mellett eltemetett előkelő férfi a kievi fejedelem szolgálatában álló magyar csoport vezetője lehetett. A sírjában talált X. századi arab dirhemek minden kétséget kizárólag bizonyítják, hogy ez az előkelőség is azon kieviek közé tartozott, akik nem vettek részt a honfoglalásban. Tekintettel arra, hogy a felsorolt magyar csoportok területén teljességre törekvő szakszerű ásatások nem folytak, és hogy mégis több helyen igen jelentős minőségű és mennyiségű jellegzetes régiség került napvilágra, számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a honfoglalásban részt nem vett magyar néptömeg legalább akkora volt, mint maga a honfoglalók lélekszáma. Ez a jelentős lélekszámban visszamaradt csoport sem maradt tétlen a fémművesség és kereskedelem terén. Az akkori világkereskedelembe belekapcsolódva, ismerte a jelentősebb úthálózatokat és évszázadokon át megőrizte nyelvét a hagyományait (Magna Hungaria!). Ennek a magyar néptömegnek anyagi és szellemi kultúrája ugyanazt a honfoglaláskori színvonalat mutatják. Ilyen csoportok a Kiev város és környéke, az Inva-Onva völgy, Szuzdal-Morzsanszk térség és a Kaukázus északnyugati elővidéke. Ez a kulturális színvonalazonosság rendkívül jelentős körülmény a honfoglaláskori kutatás szempontjából. Bárhogyan is ítéljük meg e csoportok lemaradásának körülményeit és részleteit, az az egy bizonyos, hogy e csoportok nemesfém és fegyverfelszerelései annak a koncetrálódásnak szerves tartozékai, amely a honfoglalásban részvett tömeg hagyatékából olyan világosan áll előttünk. A nagy távolságok dacára fennálló technikai és stílusbeli egységesség, illetőleg azonos koncentrálódási körből való szétszéledés eseteivel állunk szemben. Amennyire a ma rendelkezésünkre álló régészeti anyagot a gyenge publikációkból ismerhetjük, a népcsoportok kialakulása nem egészen egyszerű dolog és talán nem is azonos az összes csoportok leválásának esetében. Kialakulásuk fő tényezőit ma a következő fázisokban látom:

1. Nyersanyagbegyűjtő telepek szervezése gazdaságilag fontos vidékeken,

2. a 9. század elején megalakult kazár-zsidó közigazgatás hatásköre alól kivonulás a peremterületekre vagy azokon túl fekvő védett helyekre,

3. a honfoglalásban résztvevő és részt nem vevő törzsek szétválása és végül

4. a több évig tartó előkészületek végrehajtása.

Ezek természetesen csak a legfontosabb tényezők voltak, amelyekhez más részletkörülmények is társultak, mint pl. a karaván-kereskedelemben való eddigi közös szereplés bizonyos irányú megosztása.

A honfoglalásban résztvevők tárgyi hagyatéka (fegyverzet, fémművességi alkotások, felszerelések) egy igen feltűnő különbséget árul el a szóban forgó, visszamaradt magyar csoportok eddig ismert tárgyi hagyatékától. Az utóbbi csoportokból csaknem teljesen hiányzik a kétélű normann kard, amely a honfoglaló csoport hagyatékának nagyon gyakori része. Ez annál feltűnőbb, mert e csoportok nemesfém hagyatéka egyébként egy és ugyanazon koncentrálási munka minden nyomát magán viseli. A kievi Arany Kapunál eltemetett rangos magyarnak is ilyen kétélű “normann kardja” volt, markolatán ezüst, palmettás lemezborítással. A honfoglalásban résztvevők hagyatékában a “normann kétélű kard” éppen olyan gyakori, mint a pusztai könnyűlovassági szablya. A pusztai könnyűlovassági és nyugati nehézfegyverzet (kétélű pallós, lándzsa) egyidejű kifejlesztése és a velük kapcsolatos kétféle taktika betanítása kimondottan a honfoglalás előkészületeihez tartozott. A visszamaradt törzsek azonban ennek a kétféle taktikának begyakorlásában nem vettek részt. A nehéz fegyverzet hiányát náluk így lehet kiértékelni. A szablyát azonban, mint steppevilági jellegzetes fegyvert az új útra készülők megtartották. Technológiai vizsgálat eredményeként a 889. évszámtól visszafelé circa 30-35 évet kell a lázas fegyverkezésre és betanításra feltételeznünk. Olyan hihetetlenül magas technikai színvonalú alkotások, mint a két rakamazi ezüstkorong, vagy a Szolnok-strázsahalmi és fehéregyházi tarsolylemezek már nem jutottak el a visszamaradt csoportokhoz. A bécsi szablya technológiai színvonala alapján ítélve e 30-35 éves fejlődés alapját jelentő időköz közepe táján – 875 körül – keletkezett a kievi műhelyek egyikében. Fejedelmi méltóságjelvény lévén, készítését a fejedelmi hatalom demonstrálásának szükségével hozhatjuk kapcsolatba. Ez a szükségesség politikai síkon kiértékelve annyit jelent, hogy ettől az időponttól számítható a honfoglalásra készülődő törzseknek, élükön Álmos fejedelemmel, teljes emancipációja a Kazár Kaganátustól. A visszamaradó törzsek ekkorára már szintén biztonságos helyekre települtek át, eltávolodva a kazár kormányzattól. Amilyen mértékben fokozódott (875 után) a lázas fegyverkezés, ugyanolyan mértékben lazult a kapcsolat a visszamaradt törzsekkel, de ez a kapcsolat a kereskedelmi karavánélet formái között megszakítatlanul továbbra is virágzott és még a honfoglalás lezajlása után sem szakadt meg. A honfoglalásra készülődők a kazár birodalomtól való végleges elszakadás eltökélt szándéka már nyílt titok lett. A monogámiára való áttérés akkor már befejeződött. Az összes honfoglalásra vonatkozó forrásaink egyértelműen tanúsítják, hogy a nagy meginduláskor az egynejűség a honfoglalóknál már jó ideje meglévő természetes és megszokott állapot volt.

A 889. évi megindulás nem okozott túlságos nagy vákuumot a Dnyeper-Donec és Don vidékén. A magyarok nyomában zsoldos bessenyők hozzátartozóikkal, valamint normann népcsoportok telepedtek le. A honfoglalásban résztvevő csoport távozása Kievből és vidékéről megegyezés alapján történt. ANONYMUS erre vonatkozó közlését a dirhem leleteink igazolják. Ezek a dirhemek Kieven keresztül jutottak tovább nyugatra, ugyanazon az úton, amelyen maguk a honfoglalók vonultak.

A visszamaradt magyar népcsoportok teljes mértékben részt vettek a keleteurópai gazdasági élet vérkeringésében. Még az itt-ott felbukkanó egyes magyar sírok – Tankejevka, Vorobjevo stb. – nemesfém mellékleteit sem lehet kereskedelmi árucikknek minősíteni, hiszen a csoportok közti közlekedés rendkívül intenzív volt. Hogy az idegen népek, amelyeknek közvetlenül semmi részük sem volt a tárgyalt koncentrálódás létrehozásában, vásárlással, cserével, rablással vagy ajándékként jutottak-e hozzá a csillogó nemesfém készítményekhez, eldönteni nem lehetséges. Bulgáriában, forrásadatok szerint, ÁRPÁD és KURSZÁN mint követek, továbbá nagy magyar hadsereg fordult meg. A palmettás minták rendszeres feltűnése bolgár kerámián összefüggésben lehet a magyar viselet ottani megjelenésével. A fémleletek kereskedelmi útón is kerülhettek Bulgáriába. Nagy hatással volt a palmettás művészet a skandináv népek művészetére az északi országokban. Ezzel a palmettás művészettel a szkandináv-arab világkereskedelemben nagy szerepet játszó normann karavánok vezetőinek és fegyveres kísérőinek számtalanszor volt alkalmuk megismerkedni, amikor útjuk Kieven és a Donec-medencén át a magyar telephelyek és műhelyek közt vezetett. A skandináv, viking hajózászlók mintái és technikai megoldásai a magyar tarsolylemez művészet hatása alatt készültek, de már a skandináv igényeknek megfelelően átdolgozva. A skandináv Jellinge- és Ringerike-stílus nem egyéb, mint a tarsolylemezművészet egyenes folytatása. Kihatásának nyomai még Angliában is megtalálhatók. Olyan arányú koncentrálódást azonban, mint az ősmagyarság 889 előtti hazájában, sehol sem találunk.

A honfoglalásra készülődő magyarság erősen koncentrált fémművessége igen jelentős történelmi alapokon jött létre. Nemcsak egyes alapvető tárgyformák, hanem a minta anyag egy része is a megelőző korokból öröklődött át az ősmagyarság igényeit szolgáló műhelyekbe. Az összetevő elemek hagyományokat fejeznek ki, a hagyományok mögött pedig történelem húzódik. Ezért van az, hogy a régi Európában egy nép akkor emelkedik föl az ősállapot homályából történeti szerepre, mikor ősi hagyományait fönntartó saját fémművességet történeti fokon álló célok szolgálatába állítja. A kievi állam területén a 9. században két nép volt ezen történeti fokon: az ősmagyar és a normann. A szláv törzsek még nem mentek át az ilyen koncentrált fémművességi fejlődés fokozatán. Azért nevetséges soviniszta törekvés, akár a normann, akár a magyar fémművesség alkotásaiból elcsipegetni egyes darabkákat egy olyan nép számára, melynek hagyományaival ezek nincsenek összefüggésben.

 

(Magyar Történelmi Szemle, III. évf. 1., Buenos Aires 1972)

Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet