Á R P Á D



A szíriai Árpád város története

 

Dr. Bobula Ida őstörténész

 

Sokan észrevették már, hogy régi, közel-keleti térképeken feltűnően nagyszámú magyarul hangzó helységnév van. Ezek közé tartozik az Arpad név, pontosan ugyanúgy írva, mint a magyar Árpád, csak éppen az ékezetek hiányoznak.

Sokan fel is tették már a kérdést: lehetséges-e ennyi hangnak pontos sorrendben való, véletlen egyezése? Mi ennek a matematikai valószínűsége?

Tudomásom szerint eddig még senki sem ismertette a magyar olvasóközönséggel a szíriai Arpad történetét, pedig meg van írva, elég hozzáférhető helyen, a Cambridge Ancient History-ban.

Eszerint Arpad önálló fejedelemség volt a Kr.e.-i első évezredben, Szíriában, a jelen­legi Aleppótól északra. Aleppó is hozzá tartozott, több más várossal, a főváros azonban ott volt, ahol most az Erfat nevű rom van. (Némely térképen R’faat névvel jelölik.)

Hogy milyen nyelven beszéltek Arpad lakosai, azt nem tudjuk, azt sem, hogy kik voltak vezetőik, fejedelmeik. A szíriai homok hallgat. Amit tudunk róluk, azt ellenségeiknek, az asszíro­knak feljegyzéseiből tudjuk.

Az asszírok rendkívül tehetséges, kíméletlen és kegyetlen nép voltak. Sémita nyelven beszéltek. Asszíria ott keletkezett, ahol sumír időkben a sumírral rokon, őslakos subar nép lakott. Az őslakosságot azonban, amely a világ első magas civilizációit megteremtette, ollóba fogta két alacsonyabb műveltségű, de nagyobb vitalitású etnikum: az indo-európai és a sémita. Évezredes viaskodások során az olló szétszabdalta az őslakosok, a sumírok, elamiták, subarhurriták városait. Subartu, az egykori “szabad föld” a világtörténelem legocsmányabb zsarnokságának, az asszír államnak közepe lett, innen hódítottak birodalmat az asszír királyok és egymás után döntötték meg az őslakosok védelemre túl későn fegyverkező fejedelemségeit.

Ilyen volt Hanigalbat, a ősi hármas hegy, az Ararát vidékén, az onnan négy tenger felé induló négy folyó földjén. Az asszír felirat közli az utókorral, hogy amikor végül bevették Hanigalbatot, ott húszezer embert vakítottak meg.

Végül, az asszír hódításnak már csak az Arpad fejedelemség állt ellent. Pedig fontos hely volt: Szíria kulcsa. Az asszír haderő három évig ostromolta Arpadot. Aleppó megadta magát és máig megmaradt. De Arpad nem adta meg magát és az asszírok nem dicsekszenek vele, hogy ott hány foglyot nyúztak meg és temettek el élve. Úgy látszik, hogy amikor bementek a füstölgő romhalmazba (Kr. e. 740), ott már élő embert nem találtak.

A környék egyszerű népét deportálták, amennyiben rejtőzne ott Arpadból való – esetleg az ostrom előtt kimenekített asszony, vagy kisgyerek – az elszórassék. Bizonyos, hogy messzire vitték őket, talán északi ércbányák rabszolgái lettek. Az asszír gazdaság alapja a fémekkel való kereskedés volt.

Arpad hősi, hosszú küzdelmének, dicső végének emléke mégis fennmaradt és lelkesített késő nemzedékeket. Akkor is, amikor már legenda lett, hogy az asszír sárkányfészket széttaposta a káldok, médek és szittyák szövetsége (Kr.e. 612).

Peregtek a századok, keleti birodalmak születtek és omlottak össze, régi zsarnokságok helyébe új zsarnokságok jöttek. Azok ellen is küzdeni kellett és a szabadságharcosok ragyogó példája nem ment feledésbe: továbbadták a lantosok, hiszen “száll az ének szájról szájra…”

Amikor később az arab hódítás jelentette az őslakosság veszedelmét ezek megint ellenáll­tak. Az arab írók feljegyezték ellenfelük nevét, aki éveken át vezette a ellenállást: “Upas ibn Madar.” Padányi Viktor történész fordítása szerint: “Magyar nembéli Opos.”

Azt is feljegyezték róla, hogy amikor a helyzet reménytelen lett, kitört ostromlott várából és kísérőivel együtt átvágta magát az ostromgyűrűn, elmenekült észak felé.

 

A sorsot egyformán osztja a Magyarok istene. Van aki a dicsőséges halált kapja és van, aki a halálnál sokszor nehezebb életet. Opos és társai az emigráns életet kapták. Hiszem, hogy magukkal vitték ősi fajtájuk nagyszerű hagyományait, köztük a szíriai Arpad emlékét.

Ilyen hosszú idő után? Opos menekülésének dátuma Kr. u. 738. Igen, a költők ilyen hosszú idő után is megőrizték, mert “fő kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton…”

A kazár birodalom határszélein egymásra találtak régen szétvált rokontörzsek és megfogant a gondolata egy nemzetnek, amely majd Etelközben volt megszületendő. Az a nemzet, amelyről később Leó bizánci császár írta, hogy szabad nép (eleutheros to ethnos). Hihető, hogy ennek a szabad népnek emlékezetében éltek a régi szabadsághősök, akik egyszer régen egy szálig meg­haltak a szabadság védelmében. Árpád…

Ha ez így volt, akkor feltehetjük, hogy ennek köze volt ahhoz, hogy Etelközben Árpád néven emelték pajzsra a honfoglalásra választott vezért. Aki ragaszkodik a régi, hivatalos magya­rázathoz, amely szerint honalapító fejedelmünk nevének kiejtése “árpácska” volt, ám tegye, – úgy kell neki! Ismerjük fel végre, hogy lélektani lehetetlenség, hogy egy fejedelmi család a fiait Tormásnak, Taknyosnak, Torkoskának Zabszemnek, Árpaszemecskének nevezte volna. Ilyen nevű fejedelmet nem emeltek volna pajzsra a hetumogerek. A fejedelem neve nem tréfa.

Ha a régi Arpad nevét vette fel az új vezér, abban lehetett méltóságteljes tiszteletadás a régmúlt szabadsághőseinek. Lehetett benne program is, ígéret, szent fogadalom az eljövendő évezredre, hűségeskü a szabadság örökszent eszményéhez. Benne volt Árpád fiának Leventének áldozatos halála, benne volt a felhőbe hanyatlott drégelyi vár, Szigetvár füstölgő romja, a sztrecsnói tető, Szathmáry tízezerje és a három Görgey fiú vadászpuskái, amelyek­kel 1919-ben a csehek ellen mentek és meghaltak. Benne volt a budapesti gyerekek harca az orosz tankok ellen. Azoknak dicsősége, akik meghaltak és azoknak kötelessége, akik élve maradtak az örök magyar élet és a szabadság szolgálatában. Sok minden van az Árpád névben, amely sumír nyelven azt jelentette: Dicsőségre választott.

 

(Történelmi Kalauz, Canada, III. évkönyv 1999)

Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet