Honfoglalás vagy HAZATÉRÉS?



Idézetek

 

KÁLTI MÁRK, Képes Krónika, 14. század 

„Ha tehát egyes kódexek azt tartalmazzák, hogy Pannóniába ez a hét kapitány jött be (Árpád és hét vezére) és Hungária csupán általuk keletkezett és alakult ki, honnan jött akkor Ákus, Bor, Aba és a többi magyar nemes nemzetsége, hiszen ők valamennyien Szkíthiából származnak, nem jövevények! Egyes-egyedül azt hozzák fel okul, amit a köznép mond: Hétmagyar. Ha tehát mindössze hét magyar volt a családjával, és nem érthetnénk bele több családot, feleségeket, fiúkat, leányokat, szolgákat és szolgálóleányokat, vajon ennyi családdal hódították meg az országokat? Lehetetlenség.”

 

THURÓCZY JÁNOS, A magyarok krónikája, 15. század

„Miután ennek a műnek első részében elbeszéltük a hun, vagyis magyar nép eredetét, szerencsés és balszerencsés háborúikat, és azt is, hogy hányszor változtatták meg lakóhelyüket, és hogy első országlásuk milyen végre jutott, lássuk most, mely időben tértek vissza másodszor Pannóniába, kik voltak a visszatérő magyarok kapitányai, mekkora volt a fegyveresek száma seregükben, s hogy újból a pannón föld birtokába jutva, miképpen uralkodnak rajta mind a mai napig.”

 

KERESZTESI JÓZSEF, A Magyar Nyelv Eredete, Pozsony 1844

„A Scytha-magyaroknak egy része Krisztus urunk születése előtt sokkal, már a Duna mellett megtelepedett Jász és Baranyás név alatt: tehát midőn a Krisztus születése után a IV. században, Bal-ember vezér alatt a Scythiában lakó más rész Honnos, azután a VI. században Avar, végre a IX. században honiguros név alatt ide kijöttek (és így négyízben jöttek ide a Scytha-magyarok), sem nem vaktában, sem nem idegen és esméretlen földre jöttek (ha a napkeleti, s napnyugoti császárok egyszer-másszor nem hívták volna is őket), hanem vérszerint való atyjok­fiaihoz, kiktől ezen földnek jóságát és természetét előre tudhatták.

Azt is látjuk, hogy nem törvénytelen elfoglalói voltak az országnak. Mert az ő atyjokfiai már az előtt, amint látszik, a legelső elfoglalásnak igaz jussa szerént bírták, s annyira elszaporodtak és hatalmasokká lettek itt, hogy külön-külön is, mind a Jászok, mind a pannóniai Berénesek mertek a rómaiakkal hadakozni… Haza jöttek hát ide is a Honnosok, mint vélek egyeredetű és nyelvű atyjokfiaihoz.”

 

SZENTKATOLNAI BÁLINT GÁBOR, A Honfoglalás RevíziójaKolozsvár 1901

„Egy fél százada, hogy az elfogulatlan Held és Corvin Magyarországról szóltukban azt mondották, hogy a magyar nemzet eredetéről biztosat mondani nem lehet. S ez az Akadémia finnező és turcizáló okoskodásai és cifra következtetései dacára is még ma is igaz. Mert az, a kinek a tankönyvében, vagy máshol a magyar nemzet mivoltáról kell nyilatkoznia, s ama két iskola egyikének sem híve, csak annyit mondhat, hogy az Akadémia finnista iskolája szerint finn-ugor fajú, a turcisták szerint pedig török-tatár fajú. Mintha bizony egy harmadik eset képzelhető sem volna, mintha a dinnyét vagy ugorkának, vagy töknek kellene tartani azért, mert mind a három növényfaj egy nemhez tartozik…”

 

MARJALAKI KISS LAJOS, 1928

„Mintegy öt éve – amióta a mezőnyéki kora népvándorláskori sírmezőt feltártam, s ezzel kapcsolatban behatóan tanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit – határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változást, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ban) ugyanaz maradt ezután is. … Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt és magyarul beszélt.”

 

MARJALAKI KISS LAJOS, Történelmi tanulmányok, Miskolc 1987

„Árpád foglalása idején Magyarország túlnyomó része, főleg a Duna-Garam vonalától keletre fekvő tájak névadó, de paraszti sorban élő lakossága – Anonymus földrajzi nevei alapján – nem lehetett más, mint magyar, mert hiszen IX. századi bolgár-szláv és cseh uralmat jelző szláv névanyag eltörpül a nagyobb földrajzi tárgyakat jelölő, tehát ősibb ugor-magyar nevek tömegében.

Anonymus gestájában említett magyar elnevezésű folyónevek közül egyetlen egyről sem bizonyították még be, hogy azelőtt másképpen hívták volna őket! De ez nem is valószínű, mert hiszen a X. század előtti forrásokból ismert Duna, Tisza, Szamos, Körös, Temes, Olt, Zala, Rába, Balaton, stb. vizeink is megőrizték régi nevüket, bár partjaikon a történelemből is ismert dák, kelta, illír, római, szarmata, germán, hun, avar, bolgár, szláv, oláh és magyar uralom váltakozott.

Megjegyzendő, hogy ha a magyar nyelvű köznép csak Árpáddal jött volna hazánkba, akkor nem volnának magyar dűlőnevek legkorábbi okleveleinkben. Már pedig vannak szép számmal.

Kik voltak Erdély őslakói? Ennek az ügynek koronatanúi a folyónevek. Már pedig a Tiszától keletre eső tájak víznevei úgy Anonymusnál, mint Ortvay Árpádkori kétkötetes víznév­gyűjteményében, úgyszintén a történelem folyamán kialakult és ma is használatban levő, a magyar, erdélyi szász és oláh nyelvben közösen meghonosodott víznevek vitathatatlanul magyar eredetre, magyar őslakosságra vallanak. Néhány példa: Szamos, Almás, Kapus, Sár, Körös, Tekerő, Tur, Maros, Poklos, Hölgyes, Hódos, Gyepes, Medgyes, Barca, Olt, Árpás, Hévíz, Sebes, Nádas, Kékes, Aranyos, Bodza, Homoród, Hideg, Lápos…

A nagyobb folyónevek közül egynek sincs oláh neve, hanem ők is ugyanazokat az elnevezéseket használják, mint a magyarok és szászok. A lakosság elsőbbségének tanúi, a folyónevek tehát a magyar ősibbség bizonyosságát vallják.”

 

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE ENDREMi az igazság az Árpádi bejövetel körül

„… antik szerzők sora tanúskodik hazánk magyar-hun-szkíta népeinek őshonosságáról, köztük – hogy csak a legismertebbeket említsük – Herodotosz, Strabon, Xenofon, Jordanes és Josephus Flavius, aki arról ír, hogy a szkíták ősfoglalás révén vették birtokukba az általuk lakott területeket. Tanúskodásuk szerint Európában és Ázsiában a szkíták (értsd: szkíta magyarok) uralkodnak. Tagadhatatlan tény: A Kárpát-medencét ősidők óta a szkíta népek lakták.

Sajátos védintézkedések

Árpádék még el sem helyezkedtek hazánk területén, máris a határok megerősítéséhez látnak, méghozzá óriási erőkkel. Velük tart a honi őslakosság is, s nem azért, mintha kihajtanák a népet a védmunkákra: maga a nép veti fel Árpád vezéreinek a határvédő munkálatok szükségességét.

Lehetséges, hogy országfoglalás, honfoglalás ez?

Ha az: mindenekelőtt a helyi lakosságot kellene legyűrni, annak hatalmi szervezeteit szétzúzni, mivel pedig hatalmas területről, az egész Kárpát-medencéről van szó, világos dolog: hosszú évek keserves és véres és sokszor végsőkig kiélezett küzdelmei során érhetnék el a viszonylagos győzelmet és viszonylagos nyugalmat.

A Árpádék még jóformán szét sem néztek az országban, és máris határok megerősítéséhez látnak – az ország népével teljes egységben és összhangban: ez számukra a legsürgetőbb és legfontosabb. Anonymus számos fejezeten át széles képet fest a honvisszavétel folyamatával   együtt járó védintézkedésekről.

Még a várerődök is könnyen, jórészt ellenállás nélkül kerülnek az árpádiak kezére. A várakba helyezett jövevény zsoldosok vagy önként és azonnal, vagy gyönge látszatellenállás után átadják a várakat.

Az őslakosság maga sürgeti a határgyepük, védművek megépítését, megerődítését.

Anonymus írja:

„Mikor így gyökeret vertek, akkor az ottlakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát, Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. A felvidéki várak visszafoglalása után, melyeknek most is Sempte, Galbóc, Trencsén, Bolondóc és Bán a nevük, miután a várakba őröket helyeztek el, egészen a Morva folyóig mente és torlaszokat állítottak oda, a magyarok országának határait, Boronáig és Sárvárig tűzték ki. Szekcső várának építésére Ute fia Og Baranya felé halad seregével, s ott a mai Dunaszekcső helyén várat épített.”

 

Négy honvisszavívó vezér, Szovárd, Kadocsa, Huba meg Bors a Névtelen tudósítása szerint „egymás közt tanácsot tartott és a hozzájuk hű lakosok kérésére megállapodott abban, hogy a sereg harmada a föld lakosaival együtt a Zólyom-erdőbe megy és ott az ország határain kőből meg fából is hatalmas erősségeket csinál, hogy a csehek, vagy lengyelek lopás, vagy rablás végett valamikor be ne jöhessenek az országba. Közös elhatározással evégre Böngér fia, Borsot küldötték ki vitézeivel. Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a hegytetőnek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta és a hegyormon lenyilazta, majd, midőn azokat a hegyeket ott körös-körül szemügyre vette, az a gondolata támad, hogy várat épít ott. Azonnal össze is gyűjtött sok-sok várnépet és egy magasabb hegy ormán igen erős várat emelt.”

Anonymus e szavaiból világosan kitetszik, hogy nem csupán a lakosság egy része, de egésze volt hű hozzájuk és ment velük a határ menti erdősáv kiépítésére.

Az ország és határai tehát már ekkor, a honvisszaszerzés hadműveletei zajlása közepén adottak, véglegesek voltak. A grandióz műveletek célja annak megakadályozása, hogy „az ország határain”idegenek jogtalanul be ne jöhessenek. Vagyis, a Magyarország egészét jelentő Ország fogalma már az árpádi bejövetel e korai szakaszában teljes értékű és hagyományos volt, az ország tehát – országon az egész történelmi Magyarországot értvén – már az árpádiak bejövetelekor teljesen szilárd, történelmi jogfogalom, igény és követelmény az itt élő lakosság köztudatában.

Egybevág ezzel az a rendkívül érdekes, már említett körülmény, hogy az árpádi vezérek a lakosok kérésére határozzák el a határ menti erődítési munkálatokat. A lakosság csak akkor kérhette ezt, ha a határ menti védrendszernek már előbb alapja volt, ha az erődrendszer már korábban fennállott, ámde az utóbbi időkben – feltehetőleg az avar birodalom felbomlása után – leromboltatott. Következésképp, a lakosok e régi védőrendszer helyreállítását, kijavítását, megerősítését kérték az árpádi vezérektől, s azok e jogos történelmileg megalapozott kérést, melynek szükséges voltát el kellett ismerniök, nem tagadhatták meg annál kevésbé, mivel a lakosság maga is kész volt a roppant arányú munkálatok végrehajtására.

Az anonymus-i szövegrész logikai elleplezett tényeihez vezet bennünket, annak újabb, meg újabb bizonyságához, hogy a Kárpát-medencei őslakosság etnikuma magyar volt.

 

(Fenti idézetek megjelentek: Magyarságtudományi Értesítő, The Institute of Hungarian Studies, 1996. 1. evf. 1. sz.)

 

KÉZAI SIMON MESTER, Gesta Hungarorum (Magyarok Krónikája) (1283)

 

II. Könyv, I. Fejezet: A magyarok dolgairól a vezérek korában.

 

2./ A magyarok bejöveteléről s hét kapitányáról.

„Midőn Német- és Olaszországon a sváb Otto, Francziaországon Lajos király, Lothár fia, uralkodott, Görögországot pedig Antonius Durus, Theodorus fia, kormányozta, Jézus Krisztus születésének nyolczszázhetvenkettedik esztendejében jővén be ISMÉT a húnok vagy magyarok Pannóniába, átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán, s aztán az Ung nevezetű folyónál szállának meg, hol várat építének, melly folyótól nevezték őket a nyugoti nemzetek hungaroknak. S miután ezen kívül még más hat várat is alapítottak, egy ideig azon a vidéken maradának…”

 

MAHMÚD TERDZSÜMAN, Tárih-i Üngürüsz vagyis Magyarország története

 

164 Kaba nemzetségéből abban a tartományban volt hét bégzáde, akiket abban az időben Kapudánoknak neveztek. Ezeknek volt egy vezérük, aki Kabának egyenes leszármazottja volt, Árpádnak hívták….

165 … akkor azon a helyen szövetséget kötöttek, hogy onnan felkerekednek, és visszafoglalják azt az országot, melyet őseik karddal megszereztek, azután (azt) tőlük (az ellenségeik) elvették, vagy pedig azon az úton mindnyájan elpusztulnak. Az így (megalakult) szövetség értelmében aztán felkerekedtek…

166 Azután Szidijja uralkodója dívánt tartott, s ezen a dívánon Árpádot tették meg az össze­gyűlt hat kapudán és a vitéz hadsereg fővezérének…  Mivel régen, abban az időben, amikor Kattar fővezér elindult, ő is arrafelé vette a menetirányt, harcba bocsátkozott a (tatár) kánnal, s kardjának csapásával azt (az országot) elfoglalta. Árpád fővezér is ezen az útvonalon indult útnak… Levelet írtak a kánnak… ez állt a levélben:

167 „Te, aki a tatár kán vagy, tudd meg, hogy ősapánk, Kattar fővezér (hajdan) Üngürüsz országának elfoglalására indult. (Először) ezt a (te) országodat győzte le kardjával, és csak azután foglalta el Kara Bugdán tartományát, Erdelt és (végül) Üngürüsz vidékeit. Mivel nagyon régen eltávoztak ők ebből a világból, az országot elvesztettük. Azokra a tartományokra nekünk van jogunk, és most elindultunk, hogy azokat az országokat visszaköveteljük…”

 

(A Tárih-i Üngürüsz-t vagyis Üngürüsz történetét Dr. Blaskovics József fordította törökből magyarra. Cleveland, 1988)

 

 

1740. évi Névtelen Magyar Történet, MACAR TÁRIHI VAGYIS MADZSAR TÁRIHI

(Törökből fordította Dr. Blaskovics József)

 

Idézet a 8. fejezetből:

„(Attól az időtől kezdve), amióta a madzsarok (először) elhagyták a Sztyeppet, (Íszá próféta) születésének a 744. évéig háromszázhetven év telt el. Ennyi év eltelte után … a kétszázezer főnyi madzsar nép másodszor felkerekedett a Nagy Sztyeppről (Dest-i Kebir), és a régebbi hazájába, Madzsarisztánba költözött, melynek megszállása után ott letelepedett.

Újonnan megkezdték az ország építését, városokat, várakat és falvakat kezdtek alapítani. … Árpádot nevezték ki valamennyiük főkapitányává.”

 

 

(A Magyarok Története, Tárih-i Üngürüsz, Cleveland, 1988.

 

Az istambuli Núruoszmánije Könyvtár 3386/5. sz. kéziratának 63-101. lapján egy eddig ismeret­len magyar történelmi tárgyú mű szerepel, melynek sem címe, sem szerzője nincs feltüntetve. A kéziratra Prof Orhonlu Cengiz bukkant rá, és 1975-ben rövid ismertetést közölt róla a ‘Türk-Macar kültür münasebetleri (Istanbul, 1976) c. könyv 160-169. oldalain.)

 

DR. BOBULA IDA, Kétezer magyar név sumir eredete, Montreal 1970

„… és egy kiváló vezér alatt megvalósították a régi tervet, beköltöztek a Kárpát-medencébe, őseik földjére.

Aki pedig meg akar győződni arról, hogy mennyire félrevezettek minket, mikor azt tanítot­ták nekünk, hogy a vad, pogány magyarok betörtek egy civilizált, békés Európába, az sürgősen olvasson el hiteles forrásműveket arról, hogy milyen körülmények közt éltek emberek Nyugat-Európában, a kilencedik században. Tudatlan, nyers harcosok vetélkedtek a hatalomért. Az élet vad, nyomorúságos és bizonytalan volt. A honfoglaló magyarok ruhája, fegyvere, étele, orvostudománya, igazságszolgáltatása, kormányzata, mind magasabbrendű volt, mint nyugati kortársaiké, ami természetes, hiszen az ősi sumir civilizáció örökösei voltak. Hozták magukkal ősi vallásukat, mely akkor már monotheizmus volt. Hozták az ősi papi rendeket, azt a fejlett hierarchiát, melyre következtethetünk abból, hogy milyen sok magyar családnév felel meg egy-egy sumir papi méltóság címének: Bodán, Enesse, Kele, Lekencze, Mács, Mármaros, Musla, Néző, Ocskó, Patócs, Sennye, Szüllő, Zsinka, Zsór, stb. Ezek mind táltosok voltak: tisztelendők.

A magyarságnak a honfoglalás korában nem voltak sámánjai, hanem táltosai, nem voltak totemei, hanem címerei, nem voltak kánjai, hanem vezérei.

Ellenséges erők sok rágalmat kentek a magyarokra, magas, régi civilizációnk sok dokumentumát megsemmisítették. Egyet nem tudtak megsemmisíteni: a magyar nyelvet. Az pedig perdöntő tanú lesz a magyarság nagy perében.”

 

HALMI DEZSŐ: László Gyula régész prof. előadása

„Mikor Árpád népével a Kárpát-medencébe érkezett és azt elfoglalta, itt magyarokat talált, kik ugyanazt a nyelvet beszélték és szokásaik megegyeztek a honfoglalókéval. László prof. elnevezése szerint, ez a KETTŐS HONFOGLALÁS, mert előzőleg feltétlenül volt egy korábbi.

A késői avarok temetkezési szokásai, rendszere megegyezik a honfoglaláskori magyar temetők jellegzetességeivel… A késői avarok magyarul beszéltek… Az embertani kép feltétlenül késői avar jelleget mutat. A késői avarok 670 táján érkeztek hazánk területére és ez az évszám a kiásott sírok vallomása alapján teljesen elfogadható. Ez volt az első honfoglalás. A kettős honfoglalás tényét az orosz krónikák is megerősítik. A magyar krónikákban is szerepel a magyarok MÁSODIK bejövetele.”

(Kiss – Lapok, 5. szám, Buenos Aires 1978)

 

BAKAY KORNÉL, Kik vagyunk? Honnan jöttünk?, Szombathely 1994

Árpád nagyfejedelem a hatalmas Úr, Álmos fiaként valóra váltotta Atilla földjének ismételt birtokbavételét, 895-ig még együtt Álmossal, … vezéreivel és fiaival együtt, mint egyszemélyes nagyfejedelme Turkiának.

Magáról Árpád nagyfejedelemről pontos képünk nincs, halála éve (907) is bizonytalan, éppen úgy, mint születési ideje. Az azonban bizonyos, hogy Árpád méltó örököse volt Álmos fejedelemnek, aki erős hadseregével és nagy hatalmával megteremtette a Kárpát-medence birtokbavételének minden feltételét. Árpád népe nem menekült hordák tépett tömege volt, hanem egy tudatosan és megtervezetten hazát változtató népesség, amelynek élén – a szó szoros értelmében is: a seregnek menet közben előtte, visszavonuláskor mögötte járó – a honszerző Árpád nagyfejedelem állt, akinek nemzetségéből kiváló királyok származtak.”

 

KISZELY ISTVÁN, A magyarság őstörténete, Püski, Budapest 1996

„A honfoglalás szó viszonylag új keletű. Kézai Simon (1283) visszaköltözésnek, Thuróczy János (1488) visszatérésnek, Székely István (1559) és Heltai Gáspár (1575) második bejövetelnek nevezik Árpád népének a Kárpát-medencébe való beköltözését. De a XIII. század elején Anonymus, 1358-ban a Képes Krónika, 1490-ben Ransano és 1497-ben Bonfini mester is csak a nagy visszaköltözésről írnak és adnak számot.”

 

DÚCZ LÁSZLÓ, A közöttünk élő Turulmadár, Budapest, 1999

„A magyarok fejedelme álmodta egyszer, még amikor a meotiszi mocsaraknál éltek. Hatalmas sasok támadták meg az állataikat és kezdték széttépni azokat. Az emberek megkísérel­ték elzavarni őket, de nem sikerült, mert mindig máshol támadtak. Ekkor megjelent egy gyors, bátor Turul és a magasból támadva megölte az egyiket. Ezt látva a többi sas, elmenekült mind. Ezért elhatározták a magyarok, hogy elmennek máshová lakni. Elindultak Atilla földjére, melyet örökül hagyott rájuk, de az utat nem ismerték. Ekkor ismét megjelent a Turulmadár, s a fejedelem fölé szállva lekiáltott neki, hogy kövessék őt, míg el nem tűnik a szemük elől.

Az álom után nem sokkal dögvész ütött ki az állatok között, s a mindenféle fekvő teteme­ken lakmározó keselyűk közül egy arra repülő Turul a magasból lerúgta az egyiket. Ezek után felismerve az álmot e jelenetben, az összes magyarok felkerekedtek és követték a turult. Ahol a madár eltűnt a szemük elől, ott tábort ütöttek, majd amikor ismét előtűnt, újra követték minden népükkel együtt. Így jutottak el századok alatt Pannóniába, Atilla egykori földjére. Itt azután a madár végleg eltűnt szemük elől, ezért itt maradtak.” (Gyermekkorában hallott mondát ír le Dúcz L.)

 

 

FESZTY ÁRPÁD

 

1892-94 között festette meg hatalmas 120 méter hosszú körképét, melynek A magyarok bejövetele címet adta. Tehát még az ő idejében sem lehetett elterjedt a honfoglalás elmélete. 1896-ban az ÁLLAMALAPÍTÁS ezredik évfordulóját ünnepelte Magyarország. Feszty monumentális körképe erre az évfordulóra készült.

 

Fenti idézetek egyértelműen arra utalnak, hogy Árpád fejedelem és népe nem egy idegen országot foglalt el, hanem HAZATÉRT örökébe. Jól ismeretes, hogy a kárpát-medencei őslakosság történelme folyamán minden hódítónak keményen ellenállt, sokszor évszázadokig! Atilla és hunjai, Árpád és magyarjai nem ütköztek ellenállásba. A velük egyfajú őshonos lakosság nem harcolt ellenük, hanem azonnal mindnyájan együtt dolgoztak az erős, jól megvédhető MAGYAR ÁLLAM MEGALAPÍTÁSÁN.

 

• • •

 

Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország

Gyönyörűbb mint a nagy világ

Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó szép orcád.

Táltos paripákon odaszállunk,

Haza hív fű, fa, lomb, virág,

Úgy sír a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország!

HONVISSZAFOGLALÁS



(idézetek a magyar krónikákból) 

 

ANONYMUS – GESTA HUNGARORUM

 

Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről

 

7/ Kiköltözésük

Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, …

 

8/ Oroszország

Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egészen Kiev városáig hatoltak. Midőn Kiev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Atilla király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. … A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos vezér ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rúgtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: “Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Szcítia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Cirust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a szcítiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándor is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a szcítiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől.” Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak… Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kiev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt…

 

10/ A kunok hét vezére

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük… Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal: “A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk.”…

 

12/ Miképpen jöttek be Pannóniába?

… Akkor a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, és az a hét kun vezér, kinek a nevét fentebb soroltuk el, rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben az oroszok tanácsára és segítségével útra keltek Pannónia földjére. S így a Havas-erdőn áthaladva, a hungi részekre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet először foglaltak el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak. Ott aztán, hogy fáradalmaikat kipihenjék, negyven napot töltöttek, és a földet kimondhatatlanul megkedvelték. A föld lakosai … önként meghódoltak Álmos vezérnek, mivel hallották, hogy Álmos vezér Atilla király nemzetségéből származik. …nagy tisztelettel és félelemmel szolgáltak Álmos vezérnek…

 

13/ Hung vára

… Aztán Álmos vezér és övéi bevonulva Hung várába, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ezért hívták Árpádot Hungvária vezérének; összes vitézeit pedig Hungról hungvárusoknak nevezték el az idegenek nyelvén, és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon.

 

14/ Árpád vezér

Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta… Salán vezér küldöttei Zemplén várának menve átkeltek a Bodrog folyón, és másnap eljutottak Árpád vezérhez. Harmadnap pedig Árpád vezért uruk nevében köszöntötték, és amit az meghagyott, tudtára adták. Árpád vezér meghallgatván a dölyfös Salán vezér követségét, nem gőggel, hanem tisztességgel válaszolta neki a következőket: “Az én ősapámé, a nagy hatalmú Atilla királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan azért, mintha a görögöktől vagy bolgároktól félnék, hogy nem bírok velük szembeszállni, hanem vezéreteknek, Salánnak a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet. Azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajon édesebb-e Alpár homokjának a füve a szcítiai tájaknak, azaz Dentü-mogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a Don vizénél.” S miután így tudtukra adta üzenetét, több mindennel gazdagon megajándékozta őket, s ezzel megszerezvén jóakaratukat, meghagyta nekik, hogy menjenek haza. Aztán Árpád vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit Salán vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút, a vezérnének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos köntöst. A küldöttek voltak ebben a követségben az előkelőbb személyek közül Ete apja Ond, a másik meg Alaptolma apja Ketel. Harmadiknak küldtek még egy igen serény vitézt, Tarcalt, kémlelés végett, hogy vizsgálja meg a föld minőségét, s hamarabb visszafordulva adjon hírt urának, Árpád vezérnek.

 

44/ A Duna szigete

Ezután pedig Árpád vezér elindult arról a vidékről, ahol most Bodrog vára áll, és a Duna mentén a nagy szigetig haladt. Tábort ütöttek a nagy sziget mellett, majd Árpád vezér meg nemesei bevonultak arra. Mikor látták a helynek a termékenységét és gazdagságát, továbbá hogy a Duna vize milyen erőssége neki, kimondhatatlanul megszerették. Egyszersmind elhatározták, hogy ez lesz a vezéri sziget, s a nemes személyek mindegyike ott udvart meg majort kap. Árpád vezér azonnal mesterembereket fogadott, és velük pompás vezéri házakat építtetett. Aztán meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név szerint Csepelt. Minthogy Csepel lovászmester ott lakott, azért nevezték el azt a szigetet Csepelnek egészen a mai napig. Árpád vezér és nemesei pedig férfi- meg nőcselédeikkel együtt békében és hatalomban ott maradtak április havától október haváig. Ekkor közös tanácsban elhatározták, hogy feleségüket otthagyva, távoznak a szigetről, átmennek a Dunán túlra, meghódítják Pannónia földjét…

 

46/ A Magyar-rév

Néhány nappal később Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetről, és tábort ütöttek Soroksáron túl a Rákos vizéig. S midőn látták, hogy mindenfelől bátorságban vannak, és senki sem bír nekik ellent állani, átkeltek a Dunán. A révet, ahol az átkelést végrehajtották, Magyar-révnek nevezték el azért, mert a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondtak, ott hajózott át a Dunán. Mikor odaát voltak, tábort ütöttek a Duna mellett a felhívizekig. Ennek hallatára a Pannónia földjén lakó összes rómaiak futással biztosították életüket. Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere, Magyarország valamennyi vitézével együtt, bevonult Atilla király városába. Ott látták a királyi palotákat – egyeseket földig romban, másokat nem -, és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják – s méghozzá háború nélkül – Atilla király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér. Ott lakomáztak mindennap nagy vígan Atilla király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany-, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüst-edényben hordták fel, … Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Atilla király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékot adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is…

 

52/ Ösbő meg Velek

Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Atilla király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak.

 

————————

 

Anonymus részletesen tárgyalja az egész Kárpát-medence elfoglalását és birtokbavételét. Itt elsősorban olyan idézeteket válogattam, amelyek kidomborítják Atilla-Álmos-Árpád egyenesági leszármazását és összetartozását. A másik fontos mondanivalója az idézett szövegeknek, hogy Álmos illetve Árpád fejedelem sohasem önkényesen cselekedtek, hanem mindig tanácsot tartottak és a nemesekkel/főemberekkel közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal cselekedtek és hajtották végre a honvisszafoglalás nagy művét. (K.M.E.)

 

 

KÉZAI SIMON MESTER MAGYAR KRÓNIKÁJA

Gesta Hungarorum

 

Első könyv. 

IV. Fejezet. Ethele olaszországi táborozásától birodalma felbomlásáig s a magyarok bejöveteléig.

 

5/ A hún birodalom fölbomlásáról

Csaba tehát tizenötezer húnnal Görögországba Honoriushoz futa, s bár az ott kívánta marasztalni s görögországi lakossá tenni, nem marada, hanem visszatére Scythiába atyafiaihoz és rokonaihoz. Ki is mihelyt Scythiába visszatért, mindjárt kezdé sürgetni, hogy mindenestől menjenek vissza Pannóniába, hogy a németeken bosszút álljanak.

 

6/ A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.

Maradt volt még a húnokból háromezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekültek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem húnoknak hanem székelyeknek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a MAGYAROK PANNÓNIÁBA MÁSODSZOR VISSZAJÖTTEK, a visszatérőknek Ruthénia határszélein eléjök menének s Pannóniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de nem a pannóniai síkon, hanem a határszéli hegyek közt kaptak osztályrészt…

 

Második könyv.

I. Fejezet. A magyarok dolgairól a vezérek korában.

 

1/ Bevezetés

Miután tehát előadtuk a húnok eredetét, szerencsés és szerencsétlen harczaikat, s hányszor változtatták lakhelyeiket, most nézzük, mikor tértek vissza ismét Pannóniába. Kik voltak a visszatérők kapitányai s mennyi volt fegyvereseik száma jelen munkába igtatni méltónak tartottam.

 

2/ A magyarok bejöveteléről s hét kapitányról.

Jézus Krisztus születésének nyolczszázhetvenkettedik esztendejében jövén be ismét a húnok vagy magyarok Pannóniába, …

 

3/ A magyarok átkeléséről a Dunán.

Megindulván tehát emelt zászlók alatt feleségeikkel, gyermekeikkel és barmaikkal, a Dunán Pest-nél és a szobi réven átkelének, hol egy várat a Duna körül, mellyben gyűltek volt össze Szvatoplug katonái, kik futással menekültek, …

 

4/ Első kapitány Árpád.

Azon kapitányok közt tehát Árpád, Álmos fia, ki Előd fia, ki Ögyek fia volt, a TURUL NEMZETSÉGBŐL vagyonban gazdagabb s hadban hatalmasabb vala. Azért is ezen Árpád tört át hadával elsősorban a ruthénok havasain s ő ütötte föl legelsőben táborát az Ung vize mellett; minthogy az ő vérsége a többi scythiai törzsek fölött azon kiváló méltósággal van fölruházva, hogy a seregnek menet közben előtte, visszavonuláskor mögötte jár.

 

5/ Árpád szállásáról túl a Dunán.

És midőn a Dunán átkelve Pannóniába béjöttek, maga Árpád azon helyt üté föl sátrát, hol most Fejérvár városa van telepítve. S az a hely vala Árpád vezér első szállása. 

 

 

KÁLTI MÁRK: KÉPES KRÓNIKA

 

Vége a magyarok első krónikájának. Kezdődik az előszó a második bejövetelről és a magyaroknak kedvező és kedvezőtlen dolgaikról.

 

A HÉT VÁLASZTOTT KAPITÁNYRÓL

(27) … A Scythiából való második kijövetelkor tehát a száznyolc nemzetség mindegyikéből kétezer fegyveres férfi jött el, családtagjaikat nem számítva.

 

AZ ELSŐ KAPITÁNY

(28) Ama kapitányok közül Arpad volt a leggazdagabb és a (leg)hatalmasabb, Almus fia, aki Elev (Előd) fia, aki Ugeg fia. Apja, Almus az Erdelw-i hazában elszenderült, mivel nem jöhetett be Pannóniába. Erdelw-ében tehát megpihentek, és barmaikat is új erőre kapatták. Mikor pedig a lakosoktól hallották, milyen termékeny a föld, hogy a Duna a legjobb folyó, és nincs a világon jobb föld ama részeknél; közös tanácskozáson elfogadták tehát, hogy elküldik követül Kund fia Kusid-ot, hogy menjen, szemlélje meg az egész földet, és ismerkedjék meg a föld lakosaival. Amikor tehát Kusid Magyarország közepére érkezett, és leereszkedett a Duna menti részekre, látta, hogy a táj szép, a föld körös-körül jó és termékeny, jó a folyóvíz és füves a partja; megtetszett neki. Azután elment tartomány vezéréhez, aki Atyla után uralkodott, a Zuatapolug nevűhöz, üdvözölte őt sajátjai nevében, és elmondta, mi okból jött. Ennek hallatán Zuatapolug nagy örömmel örvendezett, azt hitte ugyanis, parasztok ők, akik azért jöttek, hogy megműveljék a földjét; ezért a követet kegyelmesen bocsátotta el. Kusid pedig, miután a Duna vizéből megtöltötte a kulacsát, perjefűből rakott a tömlőjébe és vett rögöket a fekete földből, visszatért övéihez. amikor elmesélt mindent, amit hallott és látott, nagyon tetszett nekik, majd megmutatta nekik a kulacs vizet, a földet és a füvet. Megízlelvén ezeket, meggyőződtek arról, hogy a föld kitűnő, édes a víz, a rét füve olyan, amilyennek a követ elbeszélte nekik. Arpad pedig övéi között megtöltötte a kürtjét a Duna vizével, és az összes magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyességét kérte: engedje át nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Miután szavait bevégezte, az összes magyarok háromszor felkiáltottak: “Isten, Isten, Isten”. Ebből aztán szokás lett, melyet a magyarok a mai napig megőriztek. Majd közös elhatározással ugyanazt a követet visszaküldték a már említett vezérhez, s földjéért küldtek neki egy nagy lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel és aranyozott kantárral. Ezt látván még jobban örült a vezér, mert az gondolta, hogy mint vendégtelepesek küldték neki a földjéért. A követ tehát földet, füvet és vizet kért ott a fejedelemtől. A vezér pedig mosolyogva így szólt: “Legyen nekik, amennyit akarnak, ezért az ajándékért!” Így tért vissza a követ az övéihez. Arpad pedig ezenközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módjára, hanem mint akik ÖRÖKSÉG JOGÁN BIRTOKOLJÁK a földet. Ekkor egy másik követet küldtek a vezérhez, és ezt az üzenetet bízták rá: “Arpad övéivel együtt azt üzeni neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek tőled, ne maradj tovább semmiképpen sem, mert a te földedet megvették a lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig örök zálogba, lévén ínséges és fösvény, átengedted a földet, a füvet és a vizet.” Amikor a vezérnek elmondták az üzenetet, mosolyogva így szólt: “Üssétek le azt a lovat egy fabunkóval, a kantárt dobjátok a mezőre, az aranyozott nyerget vessétek a Dunába!”. A követ: “És mi káruk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, az ő kutyáiknak adsz eleséget, ha a kantárt a fű közé veted, embereik, kik a füvet kaszálják, megtalálják, ha pedig a nyerget a Dunába veted, halászaik húzzák ki az aranynyerget a partra, és haza is viszik. Ha tehát a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.” Ezt hallva a vezér gyorsan összegyűjtötte a seregét, félvén a magyaroktól, segítséget kért a barátaitól, és velük egyesülve elébük ment. Amazok közben a Duna közelébe értek, és egy gyönyörűséges mezőn hajnal hasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme a magyarokkal volt, akik elől a sokat emlegetett vezér futásnak eredt. A magyarok a Dunáig üldözték, ő pedig félelmében a Dunába vetette magát, és megfulladt a sodró vízben. Visszaadta tehát az Úr a magyaroknak Pannóniát… Minthogy Arpad kapitány különleges méltóságot viselt Scythiában, és ezt az ő nemzetsége törvényes és elfogadott scytha jogszokás alapján birtokolta, miszerint is a hadban indulók előtt egyedül kell mennie, visszavonuláskor pedig hátul, mondják, ezért ő a többi, Pannóniában vonuló kapitány előtt elsőként lépett (e földre). Amikor Arpad a többi magyarral együtt, miként fentebb elmondtuk, harcban legyőzte és megölte Zuatapolug-ot, tábort ütött Noe (más fordításban Nyék) hegyén Alba (Fehérvár) közelében. Ezt a helyet választotta Arpad először Pannóniában, a szent István király, aki tőle származott, ezért alapította ennek közelében Alba városát.

 

(Képes Krónika, Nemzeti Kincseinkért Egyesület, Budapest, 2003)

 

 

 

 

 

THÚRÓCZI JÁNOS: A MAGYAROK KRÓNIKÁJA

 

A magyarok krónikája második része szól a magyaroknak Pannóniába való visszatéréséről, kapitányaiknak, vezéreiknek és királyaiknak életéről és viselt dolgairól.

 

Az első kapitányról, a fehér lóról, az aranyos nyeregről és az aranyos fékről

Az kapitányok között a leggazdagabb és leghatalmasabb Árpád volt, Álmos fia, ez meg Ügyek fia, ez meg Előd fia… (A fehér ló története a Képes Krónikából idézett résznél olvasható)

Mivel pedig Árpád kapitány Szkítiában egy bizonyos különleges tisztséget viselt, és nemzetségének az volt törvényes és jóváhagyott szittya szokása, hogy hadjáratra vonula egynek elöl kellett mennie, visszavonulás alkalmával pedig hátramaradnia – ennek következtében Árpád állítólag megelőzte a többi kapitányt a Pannóniába való bevonulásban…

 

A második kapitány

A második kapitány pedig, Szabolcs, akitől a Csák nemzetség származik, mint mondják, azon a mezőn és helyen szállt meg, ahol most Csákvára hever romokban. Ennek a várnak ugyanis Szabolcs kapitány vetette meg az alapját…

 

A harmadik kapitány

A harmadik kapitány pedig Gyula volt, akitől László-fia Gyula származik. Ez a Gyula nagy és hatalmas vezér volt, és Erdélyben egy vadászat alkalmával egy nagy evrosra talált, amelyet a rómaiak építettek. Volt neki egy nagyon szép leánya, név szerint Sarolta, akinek a szépségéről még sokáig beszéltek a tartományok fejedelmei; Géza fejedelem vette törvényes feleségül…

 

A negyedik kapitány

A negyedik kapitánynak Künd volt a neve: ennek fia Kücsid és Kaplony, akik a Nyír közelében ütötték fel táborukat, és megkereszteltetésük után itt monostort alapítottak.

 

Az ötödik kapitány

Az ötödik kapitányt pedig Lélnek nevezték, ő űzte el a messziarokat, azaz a cseheket Galgóc vidékéről, és állítólag hosszabb ideig itt táborozott. Ettől származik és ered a Zovárd nemzetség, vagyis az ő törzse.

 

A hatodik kapitány

A hatodik kapitánynak Vérbulcsú volt a neve, s bizonyos hogy a Balaton körül ütötte fel sátrait.

 

A hetedik kapitány

A hetedik kapitányt Örsnek nevezték. Ennek a nemzetsége pedig a Sajó környékén tartotta tanyáját.

A többi nemzetség pedig, mely származásra ezekkel egyenlő és hozzájuk hasonló, tetszése szerint kapott lakóhelyet és szállásföldet. Ha tehát némely könyvekben az áll, hogy csupán ez a hét kapitány jött be Pannóniába, s Magyarország csak általuk jött létre és népesedett be: ugyan honnét jött az Ákos, Bor, Aba és más nemes magyarok nemzetsége, hiszen ezek sem jövevények, hanem Szkítiából jöttek ki. Egyedül azt az indokolást tudják erre, hogy a köznép hét magyarról beszél. De ha csak e hét magyar volt a házanépével, és több háznépet nem lehet feltenni, mint feleségeket, fiakat, lányokat, szolgákat és szolgálókat, hogy hódíthatott volna ilyen csekély háznéppel országokat? Szó se lehet róla!

 

(Thuróczy, A magyarok krónikája, Európa Könyvkiadó, Budapest 1980)

 

 

 

CSÍKI SZÉKELY KRÓNIKA (1533)

 

5-dik vers.

Ebben az időben jöve el az Hunnusoknak másik Nemzetsége Árpád, Álmos fia vezérlése alatt és Zándir Hám követeket küldvén eleibe, azt a nemes Nemzetet elfogadá. Mint az Urunk házánál ma is meglévő levelek és régiségek bizonyíttyák.

 

6-dik vers.

És eléadván a’ Hatkő vér kövekre metszett Törvényeket s Budvárában a’ Rabanbánok módja szerint áldozatot tévén, minekutánna a’ köveken lévő törvényeket megolvasta volna, azokból ezeket szabá a maga Nemzetére.

Hogy a Pannon földen a’ főhatalom senkire ne szállyon, hanem csak a’ ki az ő Törsökéből fiú ágon származott.

A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.

A’ ki előljárójához hitit megszegi, a’ fő Rabanbán áldozattya alkalmatosságával fejét, jószágát veszesse.

A’ ki a’ fő Rabanbán méltósága ellen dolgoznék, számkivetésbe küldessék.

A’ ki a’ fő Rabanbán áldozattyára nem menne, derékba keresztül szurattassék.

 

7-dik vers.

Mellyeket megolvasván, magára szabván, és a’ Rabanbán kellyhéje felibe tévén mindnyájon mintegy vérrel könyvező szemekkel sirának örömekben és jól ivának reája.

 

8-dik vers.

Árpád pedig annak emlékezetére, hogy törvénnyeit a’ mi Székelly Nemzetünktől vette, a’ Székelly nemzetnek a’ maga Tribussából ajánllya Rabanbánnak a’ három fiuval ékeskedő Uopouletet, Uopourt és Uogrount s ezeket végezvén felméne Munkácsra és áldozván s a’ törvényeket megnyitván béméne Pannon földre…

 

(Máttyás András, Csíki Székely Krónika, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2000)

TÁRIHI ÜNGÜRÜSZ – MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE



Mahmúd Terdzsüman

 

Török kéziratból fordította dr. Blaskovics József

 

(163) … Kaba (Csaba) gyermekei és hozzátartozói azon a vidéken megsokasodtak, és jó hírnevet szereztek maguknak. Emiatt aztán Szidijja népe nem jó szemmel nézte őket, és így beszéltek:

“Ezeknek az atyjaik és öregatyjaik Üngürüsz országában hősiesen éltek, de ők gyávaságuk következtében a mi tartományunkon kívül nem találtak más helyet, ahol maradhattak.”…

 

(164) Kaba nemzetségéből abban a tartományban volt hét bégzáde, akiket abban az időben kapudánoknak (kapitányoknak) neveztek. Ezeknek volt egy vezérük, aki Kabának egyenes leszármazottja volt, Árpádnak hívták. Amikor a tartomány népének ezeket a célzatos beszédeit hallotta, az irigység tüze és a rágalmazás baja megtették rá a hatásukat.

Egy nap a hét kapudán közül hatan önként, bánatosan és megtörten Árpád kapudán színe elé jöttek, és panaszkodva elmondták a nép célzatos beszédét.

“Kell-e nekünk ezt a népet és lekicsinylő szavait hallgatnunk?” Így szóltak. “Az egész teremtett világon őseink és nemzetségünk hősiességgel szerepeltek a történelem alakításán, (úgyhogy még) ma is szól erről széles e világon a hősi ének. Hova lett szemérmünk és lelkesedésünk, ha egy ilyen félreeső helyen levő népnek az ostoba szavai szívünket elkeserítik?” Mondták hangosan siránkozva és bánkódva.

 

(165) Amikor Árpád kapudán ezt a beszédet hallotta, elszomorodott. Emiatt titokban a szíve mélyén el volt keseredve, és forróság öntötte el, amikor a hat kapudán ily módon panaszkodott. A krónikások elbeszélését és a hírmondók beszédét úgy lehet magyarázni, hogy akkor azon a helyen szövetséget kötöttek, hogy onnan felkerekednek, és visszafoglalják azt az országot, melyet őseik karddal megszereztek, azután (azt) tőlük (az ellenségeik) elvették, vagy pedig azon az úton mindnyájan elpusztulnak. Az így (megalakult) szövetség értelmében aztán felkerekedtek, Szidijja országának uralkodójától kérték, hogy bocsássa el őket, és egyúttal segítségét is kérték.

Amikor Szidijja uralkodója tudomást szerzett helyzetükről, kérésüket nem utasította vissza, elengedte őket, és segítséget is nyújtott nekik. Ők pedig összegyűjtötték a hozzájuk tartozó összes népet, számba vették, és látták, hogy éppen kétszáztizenhétezer ember gyűlt össze.

 

(166) Azután Szidijja uralkodója dívánt tartott, s ezen a dívánon Árpádot tették meg az összegyűlt hat kapudán és a vitéz hadsereg fővezérének.

Azután Szidijja uralkodójától engedélyt kaptak, és egy nap boldog órájában, Atilusz király halála után háromszáz év elmúltával, Íszá őkegyességének hétszánegyvenötödik esztendejében Szidijja padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak…

 

(168) A krónikások elbeszélése szerint azzal a feltétellel vonultak az országon (tatár kán országán) keresztül, hogy egyetlen embernek sem okoznak kárt vagy veszteséget. Ezzel az ígérettel Árpád fővezér egy nap onnan (a határról) elvonult, és épségben, rendben átvonult a kán tartományán.

(Ekkor) az erdeli vidékek ellen indult, azokat foglalta el. Ott hosszabb ideig megpihent. Közben Árpád fővezér ott egy várat építtetett, melynek Zibin nevet adta, s tökéletesen felszerelte. A többi hat kapudán is választott magának egy-egy vidéket, és kívánságuk szerinti helyen egy-egy várat építtettek, úgyhogy Erdel tartományában hét erőd készült el. Emiatt az a vidéket Zibin Burugnak hívták, ami annyit jelent: “Hét vár.”

 

(169) … Amikor Árpád szerdár és a többi kapudán Erdelt elfoglalták, ott hosszú ideig éltek és uralkodtak. Közben Üngürüsz tartományát alaposan szemmel tartották, minden állapotát és tulajdonságát kifürkészték. Állandóan azt hallották, hogy Üngürüsz minden tekintetben bővelkedő tartomány, minden szeglete kert és szőlőskert, mező, rét, és minden tekintetben virágzó. Tulajdonságainak elbeszélését (a hírszerzők) olyan fokban és mértékben adták elő, hogy dicséretükön nem győztek csodálkozni. Vágy és kívánság fogta el őket az után a tartomány után, vajon olyan-e, mint amilyennek ezek elbeszélték…

 

(170) Ebben megegyeztek, és ezzel a szándékkal azonnal találtak egy személyt, akit rögtön elküldtek arra a vidékre. Megparancsolták neki, hogy azt az országot járja be széltében-hosszában, és hozzon kielégítő választ. Az a személy pedig engedelmeskedett a parancsnak, felkészült az útra, és elindult.

Ezenközben a kapudánok így szóltak:

“Mivel őseink és mi is annak a vidéknek az elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra, és ezért a vidékért jöttünk ide, most az lenne a jó, ha ezt az óhajtásunkat kielégíthetnénk, amennyire csak tőlünk telik. De hogyan indokoljuk meg a tartomány elnyerésére (irányuló) óhajtásunkat?”

A gondolkodás tengerébe merültek, végül is a következő ürügyet találták az ellenségeskedés és viszály (megkezdésére):

“Küldjünk egy követet, aki vigyen ajándékul egy fehér lovat, ezüstnyerget, drágakövekkel díszített kantárt és más ajándékokat.” De ők azon a véleményen voltak, hogy ez az ajándék annak a vidéknek a vételára legyen és az ellenségeskedés megkezdésére ürügyül szolgáljon. Az volt a csalfa gondolatuk, hogy a fehér ló az (ország) területének az ára, az ezüstnyereg a folyóvizekért legyen, és a drágaköves kantár a különféle gyümölcsökért és fűért legyen. Ezt a csalfa tervet szőtték.

 

(171) Ezért küldték ki azt az illetőt annak a vidéknek a kikémlelésére. Az a személy pedig a parancs szerint elment, városról városra, faluról falura bejárta és megszemlélte azt az országot. Látta, hogy minden vidéke olyan, mint egy tulipános kert, minden tája tündérkerthez hasonló díszes dalosmadár-liget, minden szeglete a paradicsomkerthez hasonló képet mutat, minden helyén hatalmas szálfák, mint valami fejedelmi ültetvények…

 

(172) A krónikások és hírmondók így beszélik tovább:

Az a személy aztán ezzel a megbízatással széltében-hosszában, véges-végig bejárta és megszemlélte azt az országot. Csodálatos és pompás zöldellő vidékeket, szép és kellemes rózsásberkeket, kellemes kerteket látott (mindenütt). A táj, melyen végigsétált, tökéletes volt. Üdítő és szívet megragadó helyei és vidékei nagy számban voltak. úgyhogy azokhoz hasonlót korszakunk szemtanúja nem látott.

Végigjárta tehát azt a tartományt, és a “szívébe véste annak képét”…

 

(173) Amikor hazaért, Árpád szerdár színe elé járult, és a kapudánok jelenlétében töviről hegyire részletesen elbeszélte, hogyan járta végig azt a tartományt. Amikor a kapudánok ezt az elbeszélést hallották, szívvel-lélekkel vágyódni kezdtek az után a vidék után…

Azután azonnal elhatározták, hogy Csopolug királyhoz követet küldenek. Rögtön ezüstnyereggel és drágaköves kantárral felkantároztak egy fehér lovat, és Csopolug királyhoz küldték…

 

(174) “Hatalmas király! Szolgáljon tudomásodra, hogy az a ló, melyet kiválóságodnak ajándékba küldtünk, az (az országod) földjéért legyen, az a nyereg a folyóvizekért legyen, és az a drágakövekkel díszített kantár pedig országod különféle növényeiért legyen. Vedd át és fogadd el!” Így szólt (a levél).

Amikor a király a levél szövegét hallgatta, a gondolkozás világába merült. Végül a levél tartalmából azt értette ki, hogy azok (a kapudánok) tőle (letelepülésre) hazát akarnak, és az ő oltalma alatt az ő alattvalói akarnak lenni.

A király aztán értékes köpennyel ajándékozta meg a követet, és ezt a válasz adta:

“Mivel ők (a kapudánok) hazát óhajtanak, íme, királyságom bármelyik szögletét akarják, legyen (kívánságuk szerint)!”

… Egy nap Árpád szerdár színe elé érkezett, és előadta neki a dolgok állását. Ugyanis Árpád szerdár és a kapudánok már várakoztak rá, s mihelyt a követ válaszát megtudták, azonnal közösen leveleket küldtek a környező tartományokba, és összegyűjtötték katonáikat.

 

(175) Rövid időn belül közel háromszázezer katona gyűlt össze. Árpád szerdár és a hat kapudán elhagyva a síkságot Csopolug király ellen indultak. Tovább haladva átkeltek a Tisza folyón, és a Szegedin néven ismert helyhez érkeztek, (ahol) letáboroztak. Az abban a tartományban lakó nép közül azonban senkinek sem okoztak kárt és senkit sem bántottak.

Mihelyt Szegedin városába értek, hírét vette ennek Csopolug király is… Azonnal elhatározta, hogy a mellette készenlétben levő katonasággal átkel a Dunán, és szembeszáll a kapudánokkal, de vezírei és bégjei ettől eltanácsolták. Azonnal kémeket küldtek az ellenség irányába…

 

(176) … Kifürkészvén a (sereg) helyzetét-állapotát, biztos hírét vették annak, hogy céljuk a király ellen (irányul), és az országot akarják (elfoglalni).

Ekkor azonnal visszafordultak, és gyorsan a király színe elé járultak… A király is rövid időn belül töméntelen katonaságot gyűjtött össze.

Úgy beszélik (a krónikások), hogy ezalatt Árpád fővezér a kapudánokkal és a többi előkelőségekkel tanácskozást tartott, s azon a helyen egy levelet írtak a királynak, és elküldték neki… A levél így szólt:

(177) “Te, aki Üngürüsz királya, Csopolug vagy, vedd tudomásul, hogy azt a vidéket a régi időkben a mi ősünk, Kattar karddal elfoglalta, sok ideig uralkodott, aztán meghalt, és eltávozott a világból. Így csúszott ki kezünkből az a tartomány, de az az ország a mi örökségünk. Ezenkívül mi azért a tartományért ellenérték gyanánt egy (lovat), nyerget, drágaköves kantárt és egy csomó rubin-drágaságot adtunk neked, és te ezeket köszönettel elfogadtad. Most tehát az a kívánságunk, hogy minden vagyonodat és kincsedet tartsd meg magadnak, ebbe nem avatkozunk, de a tartományt add át nekünk. Ha azt mondod, hogy nem, tudd meg, hogy mi most azért a vidékért kardot öltöttünk és lóra szálltunk. Add át nekünk szépszerével és beleegyezéssel. Ha nem adod, id⊕dre készen légy!”

Amikor a király a levelet elolvasta, hirtelen haragra gyúlt, darabokra tépte, és parancsot adott, hogy a sereg azonnal induljon el. Nagy haragjában a követet is különféle sérelmekkel illette, aztán maga is átkelt a Tuna folyón, és megindult Árpád fővezér ellen.

… Árpád azonnal előkészítette összes harci felszerelését (még ott) Szegedin térségében, kibontotta zászlait, felkerekedett, és elindult…

 

(178) Árpád vele szemben szállt meg (seregével). Mindkét fél kiküldötte előőrseit, és várakozott. Azon az éjjelen nem feküdtek le és nem aludtak, amíg reggel nem lett és ki nem világosodott.

Akkor a két megszámlálhatatlan sereg tetőtől talpig felfegyverkezve lóhátra ugrott, rendezett sorokba felsorakozva egymásra rohant…

 

(180) A krónikások szavai szerint az a két sereg hatalmas csatát vívott, és mindkét oldalon rengeteg ember pusztul el. Végre a király seregét megbontották és legyőzték…

 

(181) Amikor a király ezt a szerencsétlen helyzetet látta, azonnal az a gondolata támadt, hogy lovastul a Tuna folyóba veti magát, átúsztat és megmenekül, s a várban menedékhelyet talál. Ezzel a csalóka gondolattal, akarva, nem akarva, lova fejét visszafordította, és az említett folyóba vetette magát. De azon a helyen életének folyást (a sors) összetiporta… azon a helyen Csopolug király ruhástul-lovastul, mint a fáraó, megfulladt, s híre-neve feledésbe merült…

 

(182) Miután Csopolug király a Duna folyóban megfulladt, Árpád fővezér a hadizsákmánnyal felkerekedett, (majd) Peste mellett letáborozott, és azt elfoglalta. Azután átkelt a Duna folyón, a király trónjára ült, és átvette az említett ország feletti uralmat.

… Mivel abban az időben ilyen királyi (címet biztosító) korona nem volt, Árpád fővezér fejedelmi címmel lépett a trónra, és (megkezdte) az uralkodást…

 

* * *

 

Dr. Blaskovics József, a török nyelvű krónika fordítója, többek között azt írja az “Utószó és jegyzetek Mahmúd Terdzsüman Üngürüsz történetéhez” című fejezetben:

“Az utolsó két-három évtized folyamán, nemcsak tudományos körökben, hanem a nemzet széles rétegeiben, sőt külföldön is, nagy érdeklődés mutatkozott a magyarság történeti, főleg őstörténeti kérdései iránt. Ezzel kapcsolatban mint őstörténetünk egyik fontos forráscsoportja, a krónikák iránt is felébredt az érdeklődés, mert felszínre került egy latinból törökre fordított magyar krónika a Tárih-i Üngürüsz (Magyarország története), mely Magyarország történetét az ősmondáktól a mohácsi vészig tárgyalja, és becses történelmi anyagot tartalmaz.

A latinul írt magyar krónikára Szülejmán szultán tolmácsa, Mahmúd Terdzsüman bukkant rá Székesfehérvár elfoglalása után, 1543-ban, amikor a török hódítók hatalmába került a helybéli levéltár is. Ez alkalommal jutott Mahmúd kezébe a latin nyelvű krónika, mely “Üngürüsz tartományának a régi időktől fogva való történelmét tartalmazza, hogyan virágzott fel, miért és mi módon lett a neve Üngürüsz, Budin nevű fővárosát miért nevezték Budinnak, régi fővárosunknak mi volt a neve, kik voltak a királyaik egymás után, mikor és kik ellen harcoltak és háborúskodtak, mennyi ideig uralkodtak és hogyan töltötték életüket”. Ez annyira felkeltette Mahmúd érdeklődését, hogy a könyvet lefordította törökre, és Szülejmán szultánnak ajánlotta…

A Tárih-i Üngürüsz keletkezésének időpontjára kell még rámutatni. Mivel Mahmúd művét Szülejmán szultánnak ajánlotta, aki 1566-ban Szigetvár ostrománál meghalt, valószínűleg egy-két évvel előbb kellett művével elkészülnie. A latin könyv elolvasása is, sok más teendője mellett évekig tarthatott, ezért közel járunk a valósághoz, ha a mű elkészítését az 1550-1560 közti évekre tesszük.

Mahmúd műve, keletkezési idejét és egyszerű tiszta török nyelvezetét tekintve a XVI. századi török nyelvnek, az ún. közép-oszmánlinak becses nyelvemléke. Török nyelvtörténeti szempontból fokozza értékét az a körülmény, hogy a szöveg vokalizálva van, vagyis a magánhangzók jelölve vannak. Ez alkalmassá teszi a nyelvtörténeti feldolgozásra, ami nagyon igényes, kitűnő felkészültséget és szaktudást igénylő, de turkológiai szempontból roppant értékes munka…

 

(Mahmúd Terdzsüman, Magyarország története, Tárih-i Üngürüsz, II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus, Cleveland, Ohio, 1988)

ATILLA KIRÁLY ORSZÁGA



(részletek)

 

Endrey Antal

 

Mikor a honszerző Árpád hadai 895 őszén átkeltek a Kárpátok hágóin, azzal a feltett szándékkal indultak az új haza elfoglalására, hogy ott helyreállítják Atilla király országát…

A magyarság már Lebédiában készült a Kárpát-medence elfoglalására, és Etelköz csak felvonulási terület volt, hogy ezt végrehajtsa. A magyar szállásokon évszázadokon át Atilla király országáról zengtek az igricek és a regösök kobzai, ennek emlékét őrizte szívében minden magyar, ennek visszaszerzésére szőtték a vezéreik terveiket, és erről álmodoztak a magyar anyák, mikor az új nemzedék bölcsőjét ringatták.

A honfoglaló magyarok magukat a hunokkal egy népnek, Atilla hun birodalma jogos örököseinek tekintették. Nemzeti étoszuk középpontjában ennek a birodalomnak a visszaállítása állt. A hunokkal annyira azonosították magukat, hogy középkori krónikáink a honfoglalásról mint a magyarok második bejöveteléről beszélne, Atillát magyar királynak, a hunok honfoglalását a magyarok első bejövetelének tekintik…

A hun örökség gondolata átütő erővel jelentkezik már első fennmaradt krónikánkban, Anonymus 1200 táján írt Gesta Hungarorumában. Anonymus a magyar honfoglalás történetét foglalta írásba, éspedig igen részletesen. Munkája vezérfonala, mely újra és újra felbukkan, Álmos vezérnek és fiának, Árpádnak, Atillától való egyenes leszármazása. Már az új haza megválasztását és Álmos fejedelemmé választását is ezzel indokolja…

A magyarok tehát azt akarták, hogy olyan dinasztia vezesse őket a honfoglalás nagy művében, amely már egyszer uralkodott azon a földön, s melynek ahhoz az országhoz jogcíme volt. Ez a dinasztia volt Atilla király országának jogos örököse, ettől nyerte Álmos és egész nemzetsége különleges karizmáját. Anonymus ezzel magyarázza az új haza népének gyors behódolását is:

“A föld lakosai, a szlovének pedig megérkezésükről értesülve, szörnyen megijedtek, és önként meghódoltak Álmos vezérnek, mivel hallották, hogy Álmos vezér Atilla király nemzetségéből származik.”

Mikor Álmos után Árpád veszi át a vezéri hatalmat, ő is erre hivatkozik Zalán bolgár fejedelem követeihez intézett beszédében: “Az én ősapámé, a nagy hatalmú Atilla királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld…”

Mén-Marót népe is ennek tudatában adja meg magát: “Tudniillik az itt lakók mindnyájan kimondhatatlanul rettegtek tőlük, mivel hallották, hogy Árpád apja, Álmos vezér, Atilla király nemzetségéből származott…”

… Ugyanakkor a különböző kiskirályok, akik a Kárpát-medence egyes részeiben uralkodtak, mint betolakodók, Atilla király országának bitorlói szerepelnek.  Mikor Zalán vezér vonakodik egész területét önként átadni a honfoglalóknak, Árpád ezt üzeni neki: “Megparancsoljuk uratoknak, Zalán vezérnek, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja ide telepedett a mi ősapánknak, Atilla királynak a halála után. Ha pedig ezt meg nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat indítunk.”

Árpád és vitézei nem is késlekednek, hanem a betolakodókat győzelmes csaták sorozatában kiverik őseik örökéből…

A bevonulás Atilla király városába (Budára) tehát a jogos örökös hazatérése volt, aki birtokába vette nagy elődje földjét. A dinasztia méltóságán esett csorba ki lett köszörülve, a dolgok rendje helyreállt. Megkezdődhetett az országépítés nagy munkája, Atilla király országának újjáépítése.

 

Anonymus nemcsak a honfoglalást vezető Álmost és fiát, Árpádot tekinti Atilla király jogos örököseinek, hanem az egész honfoglaló nemzetet is. Ez a nemzet pedig a szittya nemzet, amelyből Atilla király is származott.

 

(Endrey Antal, Az ország koronája, Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó, Hódmezővásárhely, 1999, 9-12 old.)

A HALHATATLAN HARCOS



B. Kovács Fréda

 

Hazatérés – részlet

 

Turulfia Álmus gyűlésbe hívta mind a vezéreket…

…hazatértek immár mind a fürkészők, követek, kiket a szelek irányában küldtem ki messze földekre, idegen népek közé. Halljátok hát magatok fülével mi jelentenivalójuk van…

– Akkor mondd hát el Árpád, mit láttál Atilla földjén! – fordult megnyugodva fiához Álmus.

– Jaj! – Nyögött fel Előd későn támadt ijedtében. – Jaj, hogy küldhetted idegen népek veszélythozó közelségébe magyariak reményét?

A hadnagyok arcán is megdöbbenés látszott, vádlón néztek Álmusra még az öregek is, a fiatalok homlokát vörösre festette az indulat és Levente a gyermek, felsírt. Egyszerre elfeledte ajtónálló méltóságát.

– Magad voltál Atilla földjén! – siránkozta könnyeit nyelve. – Pedig megígérted Atya, hogy magaddal viszel! Most már sohasem látom meg a négyfolyó közét.

– Töményed élén lovagolsz be a szittyák örökébe! – nevetett rá Árpád – csak siess a növéssel. – Ki tízfű korára még sírvafakad…

– Mit féltek? – nézett körül Álmus. – Szemetekbe ne üljön a vádaskodás. Vagy megrendült már a hitetek Turulfia Álmusban? Nem mondom mindig: Álmus lelke Árpádba száll, amint elérkezett az idő, hogy letelepedjen magyariak vándornépe? Szólj hát Árpád Atilla örökéről, mit magad szemével kellett lássál, ha oda akarod vezetni népedet és birtokba akarod venni füvét, vizét, földjét.

A hadnagyok megnyugodtak, arcukról elsimult az ijedség felhője. nézték Árpádot, vállig érő fonatlan haját, babonázó nagy sárga szemét, elefántcsontszínű bőrét amint az a vérszínébe izzott, ahol játékos fényével érintette a sátorba lopakodó napfény. Szép volt Árpád. Keskeny csípőn domború mellkast, szélet vállat, hordott. Ujjatlan bőrbekecsén arany pikkelyek sokasága csillogott, versenyre kelve családfői bőrövének ékköveivel, Meztelen karján aranypánt szorította össze a dagadó izmokat. Harcos Isten lehetett ilyen, mikor győzött Ármány gonoszkodása fölött! És napról-napra inkább hasonlított Álmusra! Ha majd szög haja fehérre sápad, olyan lesz éppen, mint most atyja, bölcs és jóságos, mintha csak Öreg Isten arcát formálná itt e földön.

Tana ijedten hunyta be ismét a szemét. Nem, Árpád minden hasonlósága mellett is más, egészen más, mint Álmus! Árpád sorsa is más lesz… harc és vér…, munka és veríték… Nem a bölcs öregek csendes békéje!

De, hogy megszólalt, csengő hangjára felkapta fejét Tana, eltűnt a látomás és már nem is kívánt más sorsot Álmus fia Árpádnak: Férfi munka után, férfi halált.

– Bejártam Atilla földjét, amint parancsoltad Atyám, senki sem tudta itthon hol vadászik Árpád majd egy esztendeje? Senki sem sejtette ott, ki járja sámán ruhában Szittyaföld égbenyúló hegyeit, lankás völgyeit, a Kárpi láthatatlan rengetegében a rejtett hágókat, bércek védő karéjában élő népek erősségeit. Szólhatok hát róluk néktek, hadnagyok!

Az ungrik öreg törzsfője végigsimította hószín varkocsát és megszólalt:

– A földről beszélj legelőbb Álmusfia Árpád! A földről!

– A föld, – gondolkozott el Árpád, – Isten csak jókedvében teremtett olyat. Nem rontotta még meg Ármányhoz pártolt emberi akarat. Magán viseli Boldogasszony szépítő munkáját. Füve dús, majd kötésig érő, vize édes, halakban bő, nádasaiban kurrog, kárál a madarak világa, erdeiben vadak sokasága él és ahol eke hasította fel hátát, ott zsíros feketén terül az áldott mag elé,

mely hétszeres terméssel fizeti a szlávok ügyetlen munkáját is.

Ungri törzsfő arcán boldogság terült el, kezét homlokához emelte úgy mormogta:

– Az ősi föld. Az áldott föld. Fekete és zsíros…

Előd felkapta fejét. Emlékezett. Mintha megint első lován ülne. Lám Álmus is mosolyog az egykori gazdára. De folytatta Árpád, mert az ifjak teste türelmetlenül mozdult meg.

– Alig lakják az áldott földet. És akik lakják nagyobbrészt vér a vérünkből, atyánkfiai. Székelők bírják a keleti végeket. Úgy éreztem, hazaértem hozzájuk és nehezemre esett elhallgatnom előttük, ki vagyok. Őrtüzek égnek bérceik ormán. Lánggal és füsttel üzennek egymásnak, mint mi. Források, egyfák tövében kéri rabonbánjuk az Isten, hogy küldje vissza nekik Csabát. Mert várják, egyre várják Atilla legkisebb fiát… hiába tudják, hogy sok emberöltő elmúlt azóta… Ők csak várnak, mert megesküdött Irnák, hogy visszatér hozzájuk. Megesküdött a földre, vízre, levegőre. Így hallám tüzeik mellett. Őrzik a múltat és erdőkoszorúzta bérceiket rég halott kánok és katunok után nevezik ma is. Jártam Csitki bércein, Ünőke ormán, Hargita lejtőjén és hallám Nemere zúgását.

– Vezess hozzájuk Álmus! – hajolt Turulfia felé Huba és kérve nyújtotta jobbját Und vezér is.

– Vezetlek, – bizonygatta Álmus és Előd jobbja fogadalomként simult összekulcsolt kezükre.

– Jártam a szittyák ősi településének földjén is, – folytatta Árpád. – És ahol arany fövényét görgeti a maros, rájuk találtam. Legeltetnek most is, mint Atilla, mint Baján idejében és várják vissza a Halhatatlan Harcost. Szemük Keletre néz egyre és üzennek székelők őrzőjének: Jól vigyázzon idejében gyújtsa meg a lármafákat, hogy hírül vegyék rögvest amint fehér lován közeledik a napkeleti lovas!

– Vezess hozzájuk Árpád! – ugrott talpra Kund és Tas, Töhötöm meztelen kardja megvillant:

– Vezess Árpád, ne várjanak hiába!

– Velem lesztek hadban, harcban elsők! – ígérte Árpád és Tana csillogó szemmel nézte a hadnagyok gyűlését!

De sokszor panaszkodott az öreg sámán, fájlalta magyariak urat nem tűrő vérét, maga igazát vitató kedvét. Lám, hogy öreg, ifjú megtalálta maga vezérét kortársában, mily egyakarattal hajolnak meg az ősi vér előtt.

Hirtelen állt fel Álmus. Kitárta a sátor hátlapját. Fénnyel árasztotta el a güleszt a delelőn álló nap. Arany nyilakat zúdított a hadnagyokra és elsápasztotta a szövétnek lángját. Az elkerített hátsó sátorban minden ragyogott áldó sugarától. Álmos sátrában nem állt ősök bábuja, féltett kincse, mint más sátorban. Maguk a hadnagyok is csak tudtak róla, mit őriz a Turuldomb kincses zugolya. Most felugrottak és mint egy ember oldották meg süvegüket. Álmus a hordott dombhoz lépett, megoldotta övét, bal vállára vetette. Aztán felemelt karral hangos szóval fohászkodott:

– Úr Isten, aki tenyereden hordottad mindmáig népemet, hogy annyi harcban, bajban nem szakadt magja, engedd, hogy hosszas vándorútjának végéhez érjen. Engedd, hogy hazát leljenek a vándorok. Ím kihúzom kardodat, mit Lebéd szúrt be elfoglalva a földet Edfia Ügyek részére. Kihúzom én Ügyekfia Álmus és tovább vezetem népemet!

Napisten megcsókolta a napmarkolatú, holdpengéjű kardot. Két karral emelte feje fölé Álmus és térdre ereszkedtek mind a hadnagyok. Csak Tana mormogott áldó igéket, hallgattak a hadnagyok és engedelmeskedtek Álmusnak az Ég fiának. Visszaült a tanácsasztalhoz és maga elé fektette az ősi kardot, amit még Atilla keze forgatott.

– Hírvivők hívják egybe a nemzetségfőket, Ezredek vezetői gyülekezzenek.

Levente nehezen emelte meg a faragott tülköt, vörösre gyúlt ábrázata a nagy erőlködéstől, de töretlenül zúgott végig a szálláson magyari nemek egybehívó jele. Lóra lendültek a Majdnem Harcosok. Csák, Bicske, Szolnok, Bihar, Szabolcs, Torda, Doboka, Zuard, Ákos, Ete és mind a többiek nyargalvást nyargaltak nemzetségük szállásföldjére, hogy hírül vigyék:

 

– Vándorútra kél Álmus, a Turulfia, új gyepükre vezeti vándorok népét.

 

* * *

 

A hajlott hátú Tana átvette a fakupát, vizet öntött a gőzölgő vérbe és remegő kézzel keverte meg Isten kardjával. Aztán megrázta a véres pengét. Kelet, Nyugat, Dél és Észak felé csöppent az összekeveredett vér. Végül földanya tiszteletére loccsantott keveset a kupából és szólt:

– Tanúnak hívlak Ég, Föld, Szél és Víz! Lássátok ím magyariak szövetségét!

Sorra vitte a kupát Huba, Előd, Kund, Tas, Töhötöm, Ond hadnagyokhoz és miután ittak belőle nyújtotta az immár végkép csatlakozott kabarok urainak. Ivott Aba, Bors, Ötösúr is és szólt ismét Tana:

– Ittatok egymás véréből és egyek vagytok mától fogva. Jaj nektek, ha megfeledkeztek eskütökről! Megbosszulja ivadékotokon az Ég, a Föld, a Szél, a Víz!

– Eskünk betartjuk mink és ivadékaink! – zúgták újra a hadnagyok.

Míg Álmus magja él csak ő lehet magyariak ura. Kezet ellene senki sem emelhet. Árulást eszében sem forgathat és ha megteszi, testét a föld, lelkét az ég bé ne fogadja soha! …

Ivott Álmus fejedelem és ivott Árpád gyula. Utána az onokák le a dédig és nagy-nagy megnyugvás szállt a hadnagyok szívébe, amikor hallották kötésüket.

– Hadnagyok méltóságát tiszteletben tartom míg ragyog az Ég, táplál a Föld, szomjat olt a Víz!

 

* * *

 

Keletről feléledt a hajnalthozó szél is, az őrködő nekifeszítette virrasztástól elfáradt arcát és úgy kérdezte a suhanó széltől:

– Meddig Uram Isten, meddig? Itt állunk hajnaltól, hajnalig a végen – hiába. Itt álltak atyáink, itt atyáink atyáinak az atyjai is… mindig csak hiába. Meddig Uram, még meddig?

Szél zúgott a fenyők között s fehér tejszerű köd gomolygott a bércek körül… Messze, merre ellátott a szem, titokzatos pusztává varázsolta a hegyek világát. Erdőelve most titokzatos és mély volt… és végtelen… mint a nagy mongol síkság, mint maga az Örök, a Szent Gobi sivatag, ahonnan egyre csak üzenetet hozott a keleti szél:

– Várjatok… és itt székeljetek…

Vörösen izzottak az ormok, az erdei Urmék behúzták ködfátylaikat. Zöld ékkőként ragyogtak fel az erdők, zöld tengerként izott a mezőség s túl, hegyen, bércen túl felcsillant a végtelen sík sárga sávja, a lófuttató pusztaság, Atilla birtoka, hunok öröke, Isten tenyere…

– Hát soha oda le nem szállhatunk? fordult el sóhajtva az őrködő és kelet felé kémlelt újra. Teste kifeszült, mint ívben hajló íjon az ideg. – A hajnali ködből, napsugárból lovasok bontakoztak ki, csúcsossüvegű lovasok, beláthatatlan sorban jöttek Hadúr harcosai. Mögöttük szekerek döcögtek imbolygó zászlórudakkal, jólismert kürtszó foszlányait hozta a szél és mének nyihogását. Füst kígyózott a nyitott sátornyílásokon, gyermekek hancúroztak a kerekek között, lovak hasa alatt. Sohase látott, mégis ezerszer megálmodott kép…

Az őrködő ajkán kiserkent a vér, keze remegett a kürtön, de úgy vélte csak lázálom gyötri, Ármány kápráztatja és nem mert hinni szemének, fülének míg végre, tisztán felcsillant a vezérkibitka rúdján a kiterjesztett szárnyú Turul-madár!

Az őrkő ormáról zengve szállt a hazatérők dala! Erdők mélyén kihullt a fejsze a férfiak kezéből, völgyek ölén megállt a munka… a fegyverkovács a tűzben felejtette a drága acélt…, a felpattanó nyílkészítő öléből földre hullt a sok csiszolt nyílhegy… anya tépte le melléről még éhes kicsinyét…, s gyermek felejtette a játékot… hisz az őrkőn zengett a hazatérők dala! S felujjongott

Erdőelve. Oromról, oromra szállt a rivalgás:

Itt van Csaba népe!!!

Rázengtek a sziklák, égnek hozsannáztak a fenyők s felriadtak a bércek:

Hazajöttek, visszatértek!

És elindultak a völgyek, Asszony, férfi, gyermek összevegyülve, kacagva, sírva futott, rohant, repült, de mindenik előtt a Rabonbán. Süvege lehullt, fehér varkocsa messze lebegett utána, kardját botnak használta most is. Lóhossznyi szökésekkel iramlott vele előre az új erőre támadt. S nőtt, áradt az ujjongó tömeg míg végre kicsordult a szorosokon..

És a hegyek lábánál találkoznak!

– Kik vagytok? Honnan jöttök? – dadogták egymás felé és ijedt-boldogan fogództak össze örökkétartó szent ölelésben, hisz megértették egymást, egy nyelven beszéltek!

– Csaba ittmaradt népei vagytok? – kérdezték azok, de felelet helyett csak újabb kérdést kaptak:

– Csaba által ígért segítség vagytok? – és lóról szállt a vezér, a fedetlenfejű agg előtt s meghajolt büszke dereka:

– Üdvözöllek én, Árpádfia Tarhas, itt székelő népem főpapja.

Az öreg kezek végigsimogatták a páncél ezüstláncszemeit, a kard kékköves markolatát, a pajzs turul madarát; a barna selymes fürtöket, az arc merész vonásait…

– Igen… Te vagy! Rád ismerek… Így ment el egykor tőlünk Csaba ki jöttödet megígérte! Így írja le a rovás, így mesélik a regősök is! Eljöttél, mert egyek voltunk, s egyek maradunk az idők végéig. Erre vártunk keserves egyedüllétünkben hosszú századokon át.

És a meghajló főpap fehér haja érintette az őzbőr csizmákat.

– Üdv Néked Atilla-vér! Gyere, vezetlek…

Az agg kezén lépte át a szent határt az ifjú vezér, míg Erdély bércein a Hargitától Ünőkőig kigyúltak az örömtüzek, hirdették országnak-világnak:

– Csoda történt! A rég kettészakadt egynép ismét egymásra talált.

 

* * *

 

A völgybe lassan kúszott le a napfény. Körül a csúcsok már vörösen izzottak, áldó meleg remegtette a levegőeget, de lenn, a Maros kanyargó partjainál még hajnal derengett…

Új nap kezdődött a hosszú sorban, olyan mint a tegnapi, azelőtti. Legény, lány nem igen nézett fel munkájáról.

Aztán… felordított a legény! Keze elengedte a rudat, zörögve csapódott le a kolonc, ostorként pattant ki a kútból a cseber, hideg esőt permetezve legényre, leányra.

– Ott… ott… – dadogta a legény, – A lármafa!

Felsikoltott a lány is … Még a jugur sem rántotta magára csizmáját. Ott állt egy szál ümegben…, fehérre vált arccal csak betűzte a fényben, füstben villódzó jeleket:

– Megérkezett Csaba dédje! Árpádfia Tarhos átlépte Zendirhám rabonbán szállását. Izeni: menjetek a vereckei hágóhoz, várjátok mindannyiatok urát, fejedelmét, Árpádot!

Körül lángoltak már a hegyek. Izenték a völgyek népének a valóra vált csodát: visszatért Csaba népe! És lófejők jugurja feledte méltóságát, leborult a földre és úgy zokogta:

– Áldás érte Úr Isten, hogy ezt es megengedted érnem!

 

Kovács Fréda, A Halhatatlan Harcos, Budapest 1944, Garfield 1972)

TURULFIA ÁLMOS FŐVEZÉR ÉS TÁLTOS



„Nestor kutatásai szerint Álmos vezér Kievnél még fővezér, majd az átkelést kierőszakolva, seregét a Kárpátokon keresztül egészen Ungvárig vezette és ott halt meg természetes halállal. Nestor szerint Álmos vezér, mint nemzetének főtáltosa, Ungváron még fehérlovat is áldozott és erre az alkalomra fehér, földig érő selyem (tehát főtáltosi) ruhát viselt, mellén arany nappal. Derekán sárga öv, fején aranyozott süveg. Ez igen fontos a magyar történelem szempontjából, mert azt igazolja, hogy Álmos vezér ebben az időpontban még fővezér volt, egyben főbíró és tuhudum, vagyis főtáltos.”

 

(Beniczky Gyula, A besenyők Súr törzsének történelme, Magyar Történelmi Szemle, IV. évf. 1, Buenos Aires, 1973 

 

* * *

 

(Idézet a Halhatatlan Harcosból)

 

Fehér mezt öltött Álmus. Papok mezét.

villásszarvú hat fehér ökröt fogtak az ungrik ősi faekéje elé. A törzsek színét aggatták szarvukra és virággal fonták át jármukat…

Álmus így szólt:

– Kötöttünk vérrel szerződést, hogy együtt maradjunk és egy törzsként éljünk ezentúl. Engem választottatok fejedelmül. Bennem egyesül mindnyájatok ereje, hite, akarata. Én hát nevetekben, az egész magyari nép nevében szövetséget kötök a földdel. Evvel a földdel, mit bírtak a szittyák, hunok, avarok, amit bírni fogunk mi, míg csak magyariak maradunk. Kötöm a földet nem csak vérrel, de verítékkel is. Ősök ízje, idézlek! Íme lássátok, barázdát von Álmus! Életet vet, hogy életet arathasson. Isten, álld meg népemet, letelepülő magyariak népét. Add, hogy mindig örömmel áldozzon e földön vérrel és verítékkel, mert akkor mindig övé is marad e föld.

Elindultak az ökrök, földbe akasztotta az ekét Álmus és barázdát vont barázda után. Zsírosan, feketén fordult ki a föld. Két keze keményen szorított az eke szarvát. Főpapi fehér mezét lobogtatta a szél, fehér haja ragyogott a napfényben.

Mögötte Árpád lépdelt, nyakában szeredás fedte el díszes hadúri mezét. Lépdelt és két marokkal szórta szét az életet. Vetett. Hogy jövendőre magyari harcos arathasson. És ősök ízje súgta meg tán, de minden magyari férfi, asszony, gyermek tudta: Így lesz ezentúl. Vándorlás helyett minden ősszel vetnek, hogy nyáron arathassanak míg csak fenn ragyog a égen magyariak jele, a Nap!

Negyednapon hadnagyok gülészét hívta egybe Álmus, kiterítette eléjük a fehér lóbőrt, kezébe vette Bukur Tekin aranyalmáját, Nimród pajzsát, Atilla kardját és szólt:

– Nagy munka előtt állunk. Miénk kell legyen ismét a föld, mit nekünk teremtett az Isten. Testem öreg, nem engedelmeskedik lelkem parancsának. Elérkezett hát az idő, hogy átadjam hatalmamat fiamnak, Árpádnak. Harcban kiválóbb nálam. Hadisten neki adta tudását, rajtam a sor, hogy neki adjam lelkem erejét. Kérlek hát benneteket hadnagyok, emeljétek pajzsra Árpádot, a Nap fiát.

És pajzsra emelték a férfit. És megújították a vérszerződés szavait:

– Amíg él Árpád magzata, más fejedelmük nem lesz magyariaknak!

Hárman ültek csendben a tűz körül és néma megdöbbenéssel hallgatták Álmust:

– Elérkezett az idő! Vándor népnek voltam vándor vezére. Vélem az út, a keresés vagyon összekötve. A letelepülőket magad kell vezesd Árpád. Az Isten kegyelme nem hagyott el születésem óta, most is velem van… A Látók ereje nélkül nem tudod megtartani a nagy szert. Elosztani foglalók között a földet, hogy az egésznek jó legyen és mégse légy igazságtalan az egyesekkel szemben. Nem csak fiaidnak kell biztosítsad a jövőt, de dédjeid dédjeinek is. Sokezer évvel előre veted a magot és úgy el vesd, hogy sokezer év múlva aratók is áldják neved.

Azon az éjjel Turulfia Álmus átadta Halhatatlan Harcos lelkét Árpádnak.

Felvágtatott a dombra! Északnak, Keletnek, Nyugatnak, Délnek vágott a szent kard, birtok­ba vette a földet, ameddig elér ereje, magyariak népéé az, és magyaroké is marad, amíg bírják erővel.

— Mit vérrel szereztünk, vérrel és verítékkel meg is tartjuk! – csengett Árpád fogadalma és visszazúgták rá a hadak, nemzetségek, népek …megtartjuk azt.

 

Kovács Fréda, A Halhatatlan Harcos, Budapest 1944, Garfield 1972)

 

* * *

A mű szerzője regénynek nevezi a két kötetes írást. E mű azonban tudományos munka. Ezer és ezer rege szövődik benne színes, összefüggő egésszé. A mű évtizedes tudományos kutatás eredményét foglalja össze, melyet minden igaz magyar lelki épülésére s erőforrásul írt.

CSOPOLUG VAGY ZWENTIBOLD



Geönczeöl Gyula

 

… Szegeden a magyar történelem két fontos, meghatározó eseményére tekinthetünk vissza, amelyekből példát és erőt meríthetünk. Ezek ismeretében az ősi hitet átmenthetjük a jövő magyar nemzedékei számára, hiszen ez a mi igazi küldetésünk és kötelességünk.

Az egyikre az Árpád-ház családi krónikája, A Magyarok története, vagy a török krónika lapjai emlékeztetnek: Az Erdélyből fölvonuló honfoglaló magyarok a kelet-frank király, Arnulf ellen föllázadó észak-itáliai szövetséggel szemben, Arnulf király hívására érkeztek e tájra. Az ellenség a Száva folyó déli oldalán és a Dunától délre gyülekezett. Ekkor a magyarok a krónika, éspedig a 175. fólia tanúsága szerint, átkeltek a Tisza folyón és a Szeged néven ismert helyhez érve táboroztak le. Innen írtak levelet a lázadók vezérének Csopolugnak, vagy Zwentiboldnak: „Vedd tudomásul, hogy ezt a vidéket a régi időkben a mi ősünk, Kattar karddal elfoglalta, sok ideig uralkodott, aztán meghalt… Így csúszott ki kezünkből ez a tartomány, de ez az ország a mi örökségünk”, írták a magyarok a levélben. Csopolug, vagy Zwentibold vezérből a szláv történészek, alig száz évvel ezelőtt Svatoplukot csináltak, és áthelyezték őt és püspökét Metódot a felvidéki Nyitrára a melléje kitalált Nagymorva birodalommal együtt. Ez a vezér és a társult észak-itáliai lázadó királyok szövetsége a magyarok felvonulása láttán seregével átkelt a Dunán, tudhatjuk meg továbbá a krónikából. Ha Zwentibold a felvidéki Nyitrán lakott volna, mint azt modern történészek tanítják, akkor seregével a Dunántúlra került volna, és sosem kerülhetett volna szembe Árpád magyar seregével.

A krónika által leírt nagy csata az észak-itáliai langobard szövetség és a lázadó balkáni frank fejedelemségek vereségével végződött. Arnulf király pedig győzelmesen vonulhatott Rómába, ahol a pápa császárrá koronázta. Európában helyreállt a rend a magyar segítség folytán és ez volt Európa első, igazi egyesülése. Magyar segítséggel történt. Megmentettük a pápa trónját is. Számunkra különösen fontos, hogy az akkor lezajlott események jelentik a szkíta, hun hagyományokra alapozott modern magyar állam kezdetét is. Ez volt Szeged első nagy üzenete a magyarság számára.

Igen, az Árpádok hatalmas államot szerveztek a Kárpátok koszorúja alatt a nagy csatát követően, mert értettek az államszervezéshez és mert voltak magyar államférfiak, hadvezérek, volt magyar történelmi jog. Nem véletlen, hogy a magyarok a Szeged közeli Pusztaszeren 34 napi tanácskozáson, országgyűlésen rendezték el az ország dolgait, amely az ősi szkíta alkotmányból következett. Ez a történelem folyamán tovább alakuló, szilárd állam és jogi szerkezet, a nem másoktól átvett, a nemzet lelkéből természetesen született, és életcéljait szolgáló történelmi és nemzeti alkotmány, sokszor nyújtott a nemzet számára menedéket. Ez az ősi magyar államszervezet és állameszme került szembe az önmagával meghasonlott 1914-es Európával…

 

(Geönczeöl Gyula, a Magyarok Világszövetsége Felvidéki Országos Tanácsa elnökének 2003. június 12-én, Szegeden tartott trianoni emlékbeszédéből részlet)

MAGYARORSZÁG HATÁRAI A X. SZÁZADBAN



Anonymus

 

57/ Az ország határainak megállapítása

Zolta vezér pedig vitézei visszatérte után kitűzte Magyarország határait: a görögök felé egészen Vaszil kapujáig és Rácföldig, nyugat felé egészen a tengerig, ahol Spalato városa van; a németek felé pedig egészen Göncöl hídjáig. Hogy a legutóbbi vidéken várat emeljenek, az oroszok feladatául szabta, akik a nagyapjával, Álmos vezérrel Pannóniába jöttek. Ugyanezen a határon, a Mosony nevű fertőn túl nem kevés besenyőt is telepített országának védelmére, hogy valamikor a jövőben a rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a magyarok határait el ne pusztíthassák. A csehek felé pedig egészen a Morva folyóig tűzte ki a határokat, mégpedig azzal a kikötéssel, hogy vezérük évi adót fizet Magyarország vezérének. Ugyanilyen módon a lengyelek felé – amint előbb Böngér fia Bors – a Tátra hegyéhez tette az ország határát. Midőn Zolta vezér meg vitézei így mindenfelé gyökeret vertek Magyarországon, akkor Zolta vezér fiának, Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről. Majd még életében megeskette nemeseit, és a fiát, Taksonyt még életében vezérré meg uralkodóvá tette egész Magyarország felett. Maga Zolta vezér pedig fia uralkodásának harmadik esztendejében a test börtönéből minden húsnak útjára költözött. Taksony vezér Magyarország főembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével megtartotta országának minden jussát…

Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet