Ősmagyar hadviselés



Padányi Viktor

 

Leo Grammaticus bizánci császár Tactica c. könyvéből és számos egykorú közvetlen és közvetett adatból, valamint a most már csaknem teljesen ismert magyar hadfelszerelésből  a hon(vissza)foglaláskori magyar hadászat és harcászat megközelítő pontossággal megkonstruálható.

 

A magyar könnyű lovasság egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban támadott. Kétféle rohama volt, a felpuhító támadás és a közel-harc roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere az íj volt és úgy történt, hogy az ellenfél arcvonalától olyan távolságban, ahol az ellenség vetőfegyverei és a magyar íjakét meg sem közelítő hordképességű nyilai komoly kárt nem tehettek, roham közben, adott kürtjelre az egész egység jobbra kanyarodott (lóhátról csak balra és hátrafelé lehet lőni) és első két lövését gondosan célozva, a többi hármat-négyet vaktában a tömegbe lőve, nyílzáporokat zúdított az ellenséges arcvonalra (a kanyarodás végrehajtása és a visszavonulás első néhány száz métere alatt 4-5-6 nyilat tudott egy-egy lovas kilőni). A lovakat irányítani nem kellett, a kürtjeleket azok is ismerték. Az első hullám nyilait nem a páncélosokra, hanem az azokat kísérő könnyű fegyverzetű csatlósokra s főleg a lovakra lőtte ki. A sebesült és lovasaik esésétől megvadult lovak a zárt arcvonal bomlását idézték elő. Ezt a műveletet a következő hullámok is megismételték mindaddig míg a felfejlődött ellenséges arcvonal teljesen fel nem lazult. Hogy ez az állapot mikor következett be, azt az egyes hullámok parancsnokának már a roham alatt kellett megítélnie és ehhez képest kellett a kellő időben a mellette száguldó kürtösnek a puhító-jelet, vagy a kézitusa-jelet megadnia. A hajrá-kürtjelre a rohamozó egység harcosai villámgyorsan fegyvert cseréltek, az íjat tokbalökték, kardot, fokost, buzogányt vettek kézbe és elkezdték “diabolikus” huí-huí-jaikat ordítani (a szó nem -j hanggal, hanem elnyújtott ííí hanggal végződött és vérfagyasztó lehetett, mert az egykorú külföldi források “ördöginek” írják le). A hajrá kürtjeltől és a huí-huí-tól a lovak is izgalombajöttek. A magyar ló rúgott, harapott, együtt harcolt a gazdájával.

Az első kézitusa-hullám a páncélosok hosszú kopjáit elkerülve, vagy elhárítva, a páncélosok mellett elrohanva a lovak hátsó lábának inát vágta el s utána könnyű fegyverzetű, páncélozatlan csatlósokat kezdte kaszabolni. Mikor az inukat elvágott lovak lerogytak, a páncélos a földre került és ott nehéz és ügyetlen felszerelésével veszve volt, mert mire feltápászkodott, már a nyakán volt a második hullám, amely egyszerűen legázolta. Ellenroham nem segített, mert a könnyűlovasság összehasonlíthatatlanul gyorsabb és mozgékonyabb volt, s az ellenroham csak gyorsította az arcvonal felpuhulását.
A magyar támadó haderő teljes egészében “motorizált”, gyorsan mozgó s a legkorszerűbben felszerelt és kiképzett egységekből áll.
(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos  Aires, Argentína, 1963, 401–403 old.)
Padányi számításai szerint a honvisszafoglaló magyarság hét törzsének hadereje a teljes létszám több mind 20%-a volt. Vagyis ez körülbelül 65-70 000 főnyi önvédelmi és 40-45 000 főnyi támadó fegyvererőt jelentett. Lovuk pedig igen óvatos becslés szerint 300-350 000 volt, de őseink lóállománya ennél jóval nagyobb lehetett, hisz állandó exportjuk volt. A Keleti-Kárpátok hosszúsági vonalától az Atlanti óceánig együttesen sincs fele annyi ló sem, mint a magyaroknak egyedül. Egy-egy törzsnek 20-25 000 betört és ugyanannyi rideg lovának és csikajának lennie kell. 40-50 000 embernek erre feltétlenül szüksége van. 
——–
László Gyula
Hadrendünk alapja a könnyű lovasság volt, s az az előny, amelyet kitűnő fegyvereink biztosított, továbbá azok a lemérhetetlen előnyök, amelyeket az istállóban nevelt s takarmányhoz szoktatott állatok felett lovaink természete biztosított. Hozzájárult még mindehhez a szárított hús s más, kis helyet lefoglaló konzervek használata. Ez mentesítette hadseregünket a sok málhától, s olyan helyen is lehetővé tette az átvonulást, ahol napokon keresztül semmi ennivalóra nem akadtak. Harcrendünk tökéletesen egyezett a többi pusztai lovasnépekével.
Férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet és egyébkénti pompakifejtése és gazdagsága mellett csak arra van szorgalmatos gondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék. A magyar sereg egy fő parancsára hallgatott.
——–
Hóman Bálint
A küzdelemben lehetőleg kerülték a kézitusát. Az ellenség közelébe férkőzve, nyílharcot kezdtek. Rendszerint védett helyen, folyók mögött, mocsarak közt, ligetekben, erdőkben húzódtak meg, s onnét zúdították nyilaik és parittyaköveik záporát az ellenfélre. A nyílharc után, az ezredek közt csupán kis választóközöket tartva fenn, tömör harcvonalba fejlődtek és vágtatva rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszítva le lovukról. A hosszú lándzsával, nehéz pallossal felfegyverzett nyugati páncélos katonasággal szemben kitűnő fegyvernek bizonyult a rövid, görbe szablya. A páncélt hadiszekercével, fokossal hasogatták. A szekerce és a kard használatára egyébként csak a menekülő sereg üldözése vagy maguk védelme közben szoktak sort keríteni. … szívesen folyamodtak cselhez. Könnyű, lovas pusztai népek szokása szerint megveretést színlelve, hirtelen visszavonultak, a nyomukba vágtató nehéz lovasságot mocsarak közé, erődbe csalták, hol mozgásában akadályozva, a rejtekhelyükről nyilazó, parittyázó magyar csapatok támadásának áldozatává lett. Kitűnő lovasok és céllövők lévén, nem egyszer többszörös túlerő ellen is sikerrel állták a harcot. … A gyalogsereg és a középkori páncélos nehéz lovasság tehetetlennek bizonyult a könnyűmozgású … magyar lovasokkal szemben. Favárfalak, földsáncok, árkok, sőt a nagyobb folyók sem nyújtottak védelmet a nyeregben biztosan ülve, minden akadályt legyőző, árkot, sáncot ugrató, hegyet meghágó, folyót átúszó magyarokkal szemben. Minden akadályon áttörő vitézségüket és rettenthetetlen merészségüket még a legelfogultabb ellenséges írók is készséggel elismerik.
(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 367-368 old.)
———-
Hóman Bálint merőben másképp ír az ősmagyarok harcmodoráról mint Padányi Viktor. Hóman jellegzetességként a bujkálást, rejtőzködésből való támadást emeli ki. Ilyen is lehetett, amikor kis katonai egységek kerültek szembe az ellenséggel, de nem valószínű, hogy ez lett volna a fő sajátsága az ősmagyar hadviselésnek.  K.M.E.


A magyar lovasság a honvisszafoglalás idejében



Padányi Viktor

A magyar lovas-alakulatok gyorsanmozgó alakulatok… A magyar könnyű lovasság  azonkívül málha nélküli fegyvernem, amelynek hatósugara a bázisától mintegy 1000 kilométer. Ez az abban az időben utólérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja kombattáns, szemben a nagy kiegészítő személyzetet kívánó gyalogos és lovag-seregekkel, amelyeknek ellátmánya és beszerzési területe – a lassúság következtében – a magyar ellátmánynak és beszerzési területnek az ötszöröse.

A magyar haderő tehát ellátmányában nincs az ellenséges területre feltétlenül ráutalva, mint a nyugati hadseregek, hiszen füvön, vízen és tüzelőanyagon kívül legfeljebb csak friss húsra van, de erre sem feltétlenül, szüksége. Élelmiszer elpusztításával, vagy elrejtésével ellene tehát nem lehet védekezni, ő azonban a saját biztonságának veszélyestetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit.

A 9. századi magyar könnyű lovas teljes felszerelése hat heti élelemmel együtt mintegy 45 kilogramm. Ebben a súlyban ruházatán, könnyű tiszafa-vázra feszített bőrnyergén, kalim nyeregtakaróján és szíjazatán, a nyeregre csatolt rövidnyelű fokosán, derékszíjára csatolt kardján, puzdráján (20-25 nyílvesszővel), ugyancsak derékszíjára csatolt bőrtokban hordott íjján, a nyakába akasztott, de általában a hátán viselt könnyű bőrpajzsán és egy zsákocskában tartott 20-25 tartalék nyílhegyen kívül hat heti élelme, mintegy 6 kilogrammnyi húspor, ugyanannyi tejpor, ugyanannyi köles, 1 kilogrammnyi só, főzőedény és a vizeskobak is benne van. A felsorolt dehidrált táplálóanyag vízben megfőzve mintegy 120-130 kilogrammnyi táplálékot jelent, amit gyümölccsel s a lehetőség szerint friss hússal egészítettek ki. A magyar lovas reggelenként egy maroknyi tejport  szór kobakjába, azt teletölti vízzel és a nyergére akasztja. A nap folyamán az állandó rázástól ez tejemulzióvá oldódik és a harcos ezt issza egész nap, meghagyva a következő reggelre egy adagot. A dehydrálás modern eljárását ismerték az őstörök népek s ezt ugyanúgy csinálták, az idegen megfigyelések szerint, a húnok hatszáz évvel azelőtt, mint a tatárok is 350 évvel később. Az eljárás ugyanaz volt, mint ma a modern gyárakban.

(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, Argentína, 1963, 399–400 old.)

A  honvisszafoglaló lovas felszerelésének fontos kellékei:

 

A magyar nyereg

László Gyula

A hon(vissza)foglaláskori magyar nyereg szerkezetét az elmúlt években sikerült tisztáznom. Ez egyúttal alapot adott a nyergesmesterség megismerésére is.

Nyergünk fanyereg volt, szerkezetében semmiféle vasalkatrész sem volt. Nagysága s formája nagyjából olyan volt, mint az alföldi betyárnyergeké, vagy a hegyvidékeken ma is használt, tiszafüredi mintájú magyar nyergeké. Két nyeregszárnyra épült fel. E nyeregszárnyak a ló hátának két oldalára feküdtek rá, de nem egész hosszúságukban, hanem csak egy-egy tenyérnyi darabon. A ráfekvési helyen húzták rá a ló mellkasára nyerget a hevederrel, s itt fűzték bele a kengyelszíjat is. A két ferdeszögben álló szárny végei felkaptak, hogy a ló lapockáinak s izomzatának szabad mozgását ne gátolják. A két nyeregszárnyat a két kápa hidalta át, s egyszersmind ezek tartották össze a nyerget. Mindkét kápa ívalakú volt, a ló gerince felett fekvő részük széles ívben ki volt vágva, hogy a hátgerinc mozdulatait ne gátolják. Az első kápa nagyjából merőlegesen állott, a hátsó hátradűlt, hogy kényelmesen lehessen ülni s forgolódni a nyeregben. Két kápa közt feszült a farbőr, s erre került a nyeregpárna. A nyeregszárnyak elejéhez kapcsolták a szügyelőt, végeikre meg a farhám került. Ezeknek az volt a szerepük, hogy a nyereg csúszkálását megakadályozzák.

Nyerget tettek mindazokba a hon(vissza)foglaláskori sírokba, ahol kengyeleket találunk. A nyereg kápáit keményfából, név szerint hársfából faragták, a nyeregdeszkák pedig puhafából: rezgőnyárfából és nyírfából készültek.

Ez a fajta nyereg valamennyi pusztai nép nyerge, ilyen volt az avar nyereg is. A magyar nyereg a hon(vissza)foglalástól napjainkig szolgálta népünket.

Ez a nyereg tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezet, ugyanazok az alapelvek érvényesülnek benne, akár az emberi csontrendszerben, vagy a mérnöki tudás tetőfokát jelentő nagy fesztávolságú hidakban. A farbőr s a rajta ülő ember súlya befelé húzza a kápákat, a kápák szíjazása kifelé tartó erővel ellensúlyozza ezt a terhet, a kengyelbe nehezedő test a két nyeregszárnyát oldalra igyekszik fordítani, a kápák meg befelé erőltetik ezeket. Valóságos erőhálózat egyensúlyozódik ki ebben az egyszerűnek látszó eszközben. Sok évszázad tapasztalata és próbálkozása előzte meg ennek a szerkezetnek kialakulását, de mikor egyszer kialakult, nem változott egy évezreden át úgyszólván semmit sem. Nyilvánvaló, hogy nem azért maradt ilyen a magyar nyereg, mert “őseink örökségét” őrizte, hanem azért, mert jobbat máig sem csináltak. A mai katonai nyergek is ilyen szerkezetűek, csakhogy alkotórészeik vasból vannak.

A hon(vissza)foglalás korában a rangosabb női nyergekre lólapockából faragott kápadíszeket vertek csontszegekkel. A csontlemezeket gyönyörűen megfaragták. Általánosságban a hon(vissza)foglaláskori női sírokban talált lószerszám mindig sokkal díszesebb, mint a férfiaké.

(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 344-348 old.)

A vasból készült kengyelt, zablát, lószerszámok csatozását, nyílhegyeket, fegyvereket a nagy becsben álló kovácsmesterek készítették.

A magyar kengyel

László Gyula

Kengyeleink rúdvasakból készültek. A rudat középen laposra kalapálták, majd két szárát a kengyel síkja szerint laposítottál el s végül a kengyel fülénél összehajtották, egymásra tették, s izzítva egymásba kalapálták. Remek ezüst-, sőt aranyberakású kengyeleket is készítettek a módosabb családfők és asszonynép számára. Gyakran aranyozott vörösrezet használtak a díszítésre ezüsttel vegyesen. Egy bemutatott kengyel díszítésének gyönyörű rajza kétségtelenné teszi, hogy kovácsmestereink ötvöseinkkel együtt is dolgoztak. Ezt különben szablyáinkon is megfigyelhetjük.

Kengyeleink talpa nem egyenes, hanem kissé ívesen hajlik; ebből következik, hogy csizmáink puhatalpú csizmák voltak. Kengyeleink egy része nem egyenlőszárú, hanem a ló oldala felé eső szára rövidebb. A hátrafele forduláskor (nyilazás) jobb támaszkodás esett az ilyen kengyelekben. Később az európai kovácsok eltanulták ezt s olyan kengyeleket készítettek, amelyeknek belső szára egyenesen folytatja a kengyelszíj vonalát. A kengyel használatára az avarok s mi tanítottuk meg szomszédainkat. A kengyel kimondhatatlanul növeli a lovas erejét, mert úgy rugaszkodhat benne, mintha földön állana. A nyí is messzébb röppen a kengyeles lovas íjából, mint azéból, aki kengyel nélkül üli a lovat.

Zabla

Honvisszafoglaló őseink többféle zablát készítettek. Valamennyinek egyforma szájvasa, középen egymásbakapcsolt két rudacskából áll. A szájvas vagy pofakarikába kapcsolódik, vagy pedig zablapálcába. Ezekbe fűzték a kantárszíjat és a gyelőt. Legszebb zabláink női sírokból valók. A koroncói sírban talált zablarudak készítését Kiss Ferenc ötvöstanár a következőkben határozta meg: A zablarudad, a csuklós szájvas és a pofakarikák kovácsolt vasból készültek. A zablarudakat úgy készítették, hogy egy hosszúkás vasrudat felhevítettek és középen éles lyukasztóval átütötték. A falusi kovácsok még ma is ilyen módon járnak el. Az átütött részből formálták ki a rúd karikáját, a rúd két végét pedig sarkosan kalapálták ki. A rudak végére bronzból öntött tömör fejek kerültek, a zablát pedig vörösréz-lemezzel borították… De nemcsak a pofarudas zablákat díszítették. Mind a zablákon, mind pedig a kengyeleken nagyon szerették az ezüstberakást. A vasat kivésték, s az ezüstlemezt belekalapálták, azután lecsiszolták.

hevedercsatok s más csatok elkészítése egyszerű munka volt, ezeket vékonyabb rudacskákból kalapálták ki.

(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 350–351 old.)

A magyar íj



Padányi Viktor

 

A magyar harcosnak van egy olyan fegyvere, aminek ellensúlya a nehéz és ügyetlen és nagy kiegészítő személyzetet kívánó páncélon kívül nincs, és ez a “sagittae Hungarorum”, az Európát rettegésben tartó magyar fegyver, az íj. Ez az íj, melynek készítési módját ismerjük, csak műhelytitkait nem, formájában is, készítésmódjában is és alkalmazásában is más, mint az európai íjak, amelyhez úgy viszonylik, mint a vontcsövű fegyver a sörétes vadászpuskához. Hordása az egykorú európai íjakénak háromszorosa*, s mivel a kezeléséhez különleges izomerőn kívül legalább 10 évi, már a gyermekkorban megkezdődő állandó gyakorlás szükséges, az idegenek, még ha kezükbe is kerül, nem sokra mennek vele. A harcos állandóan leeresztve, a derékszíjára csatolt görbe bőrtokban tartja, csak bevetés előtt ajozza fel s a felajzáshoz lóról kell szállni, mert csak féltérdre ereszkedve a földön lehet azt elvégezni. Egy íj elkészítése a hosszú szárítási periódusok következtében 5-6 évet vesz igénybe, ára tehát a magyarok belső világában is nagy, a középkorban sportkedvelő külföldiek 2-300 aranyat is megadtak érte, ami pedig egy nagy városi kőház – középkori magyar kifejezéssel palota – ára volt.

 

*Egy tatárjáráskori lengyel adatból ismerjük a tatárnyilak hordképességét s hon(vissza)foglaláskori nyilaink pontosan ilyenek. Az egykorú lengyel fejóljegyzés szerint a krakkói vár egyik toronyőre, bízván a bástyák erejében illetlenül csúfolni kezdett egy vár alatt baktató tatárt s mikor a tatár figyelmeztető gesztussal íjára mutatott, a toronyban tartózkodó másikkal együtt kinevették és mutogatták neki, hogy csak jőjjön. A távolság ugyanis, légvonalban mintegy 900 rőfnyi volt, tehát olyan távolság, amit az általuk megszokott íjak még csak meg sem tudtak közelíteni. A tatár lőtt is, és a csúfolkodó toronyőr, aki céltáblául állt ki a toronyablakba és félre ugrani nem tudott, átlőtt torokkal zuhant le a torony tövébe.. A távolságot álmélkodva mérték le később. –

 

(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, Argentina, 1963, 400–401 old.)

 

——-

Az íjasmester

 

László Gyula

 

Félelmetes fegyvert készített, amely az egész nyugati világot rettegésben tartotta. Regino prümi apát a “kalandozások” korában, közvetlenül a hon(vissza)foglalás után ezt írja: “Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le nyilaikkal, melyeket szaruból készített íjaikról oly művészettel igazítanak, hogy alig lehet azokat kikerülni”. Az íjkezelés rendkívüli ügyességet kíván, valószínűleg már gyermekkortól kezdve gyakorolták. A belsőázsiai népeknek a miénkkel tökéletesen egyforma íjaik voltak, s ezekről már a Krisztus előtti első századból azt olvassuk, hogy a gyermekek ürükön vagy juhokon nyargalnak, íjat feszítenek és madarat, menyétet, patkányt lőnek, ha nagyobbak lesznek, lőnek rókát és nyulat, ami élelmül szolgál. Nagyon valószínű, hogy a magyar gyermekek által mai napig is készített íjak régi nevelésünk emlékeit őrzik. Ámde a régi magyar íj nem olyanféle szerkezetű volt, mint amilyennel ma is lövöldöznek a kölykök.

A magyar íjkészítők mestersége igen nagy tudást és gyakorlatot kívánt s végtelen türelem kellett egy-egy jó íj elkészítéséhez. Nyilvánvaló, hogy íjkészítőinknek ez volt egyetlen foglalkozása, ebből éltek, s mint a későbbi időkből származó adatokból látjuk, tudományukat a családban őrizték, s úgy szállott apáról-fiúra.

 

Az íj készítése. Cs. Sebestyén Károlynak sikerült egy hiteles sírrajz és a párhuzamként felhasznált néprajzi adatok alapján pontosan megrajzolnia a magyar íj szerkezetét.

 

C alakban, félhold-formán görbült ágakat választottak ki az erdőkben. 130 cm-es egyenletesen görbülő, ágak-bogok nélküli darabokból készült az íj famagva. Közepén arasznyi részt vastagra hagytak, csak a nyílvessző útjának irányában faragták meg két oldalát, majd két szárnyát az íj feszítésének irányában laposra faragták. Ügyelni kellett azonban, hogy a laposra faragott rész megmaradt rostjait ne sértsék meg. A fa két végét a feszítés irányára merőlegesen körülbelül 25-28 cm hosszúságban egyenletesen keskenyedve, hegyesre faragták. A középső részre került később a merev markolat, két végére pedig az ugyancsak merev kar. A merev karok számára megfaragott falécet az íj két végén kissé kifelé hajlították.

Mikor mindez megvolt, akkor a C alakban hajló fának belsejére a szarvasmarha lábának s nyakának ínjaiból készült réteget sajtoltak rá nagy erővel. Az ínrostokat előzőleg zsírtalanították és megphították. Az egymásra préselt ínrostok száradásukkor szívós és rugalmas anyaggá tapadtak össze s elválaszthatatlanul összeragadtak a fával. A külső oldalára pedig bivaly, marha vagy vadkecske szarvából keskenyre vágott szarulemezt ragasztottak halenyvvel. Hogy a lemezek jobban tapadjanak a fához s jobban fogja őket az enyv, a fára kerülő lapjukat bicskával sűrűn bekarcolgatták. Az ínrostköteg és a szarulemez azonban nem egész hosszában fedte a fát, hanem mindkét szárnyon csak a markolatig tartott. Ezután került sor a merev markolat és a két kar merev részének megerősítésére. Erre csontlemezek szolgáltak. A markolatot s a két szárny végét csontlécekbe burkolták. A csontlécek belsejét megirdalták, s így bizonyos, hogy a léceket halenyvvel ragasztották az íjra. De nem csak a belsejüket irdalták, hanem a két kar lemezeinek a markolat felé eső végén, a markolatlemezeknek meg mindkét végén irdalás található. Ez nyilván mutatja, hogy a csontléceket rá is kötözték az íjra. A kötözés bélhúrral vagy szíjjal történhetett. A nedvesen körülcsavart, megbogozott, majd pedig megszáradt szíj erősebben összetartja a részeket, mintha azok egy darabból lettek volna. A két kar csontléceinek vége tájára belül félkörös nyílást vágtak, ez az ideg beakasztására szolgált.

Azt kérdezheti bárki, hogy miként lehetett használni egy olyan íjat, amely erősen befelé hajlott, s még az ideg számára készült akasztó-bevágás is belül volt. Bizony, ezt az íjat nem is ebben az állapotában használta Magyarországtól Koreáig s Perzsiáig az íjfeszítő népek tömege. Egy Krisztus előtt félezer évvel élő nagy kínai bölcs, Lao-Tze az ég bölcsességét az íjfeszítőéhez hasonlítva ezt mondja: “Az ég bölcsessége hasonlatos az íjfeszítőéhez, ami felül van, azt lenyomja, ami pedig alul van, azt felemeli”. Igen, pontosan így kellet felajzani az íjat. Két rugalmas karját áthúzták az ellenkező oldalra, s úgy akasztották rá az ideget. Elképzelhető ennek a szerszámnak ereje. Többszáz méterre lehetett aránylag pontosan lőni vele, s 700-800 méterre is tudtak vele szórni. Ugyanez időben a nyugati íjak, amelyek egyszerű rugalmas fából készültek, még feleennyire sem vittek. Ha egyebet nem tudnánk, csak ennyit, akkor is megértenők a magyar lovashadsereg döntő és elsöprő fölényét.

Sebestyén ezt írja az íj készítéséről: “Egy ilyen íjnak az elkészítése rengeteg türelmet, nagy szaktudást és rendkívüli ügyességet kívánt. Azonfelül meg nagyon sok időbe is került az előállítása, mert a sokszor ismétlődő szárítási szünetek miatt öt, sőt tíz évig is eltartott az elkészítése. Valósággal művészi teljesítmény volt egy tökéletes íjnak az elkészítése. Elképzelhető tehát, hogy nagy az anyagi értéke egy ilyen tökéletes íjnak, amelynek bőrburkolatát sokszor pompás préselt, festett és aranyozott díszítményekkel is ékesítettek… néha több lónak vagy marhának árával is felért”. Láthatjuk tehát, hogy az íjat nem hagyták meztelenül, hanem beburkolták. A burkolások közt igen divatos volt a nyírfahéjjal való burkolás.   A krakkói múzeumban egy hún fejedelmi leletet őriznek. Ebben aranylemezek is voltak. Régebben kardburkolatnak hitték, azonban megvizsgáltam ezeket a lemezeket s megállapítottam, hogy íjat díszítettek.

Nemcsak drága, de kényes jószág is volt az íj. Mivel több anyagból volt összeillesztve, s ezek az anyagok nem egyformán bírták a nedvességet, a megázott íj felmondta a szolgálatot. … Az íj számára bőrtök szolgált, párducbőrből, vagy kinek milyen drágább prémre tellett. A íjtegez végére néha díszesen faragott csontburkolatot erősítettek, hogy mikor az íjat kihúzzák, ne akadjon bele a tokba.

 

A nyilakat nem az íjasmester, hanem a kovács készítette, a hozzávaló vesszőt s tollat pedig nyilván mindenki maga szerezte meg.

 

A tegez átlag 70-75 cm hosszú, fakéregből készített nyíltartó volt. Keresztmetszete cipóformájú volt, lapos részével simult a testhez. A nyilak felfelé állottak benne s ennek megfelelően alja (ahol a nyíl tollas része volt) és feje (a nyílcsúcsok helye) kissé kiszélesedett. A tegez nyaka fedelétől jó arasznyira volt. Fején lecsapható ajtófedél volt, ha ezt kinyitották, könnyűszerrel kihúzhatták belőle a nyilat. Tölteni azonban nem felülről töltötték, hanem dombos oldalán hosszú ajtaja volt s itt helyezték bele az előzőleg szépen egymásra fektetett nyílvessző-köteget. Mind az íj- mind pedig a nyíltegezt övünkön viseltük, nem háton hordottuk, amint az újabbkori festőink és szobrászaink ábrázolják.

Harc közben vagy vadászatkor valószínűleg nem egyenként vették ki a nyilakat a tegezből, hanem egy marokravalót fogtak íjat tartó balkezükbe. Az íj kezelése egyáltalán nem volt könnyű dolog, az alábbiakat olvasva megérthetjük, hogy miért kellett gyakorlását gyermekkorban kezdeni. Megfeszített baljukban tartották az íjat, jobb kezük mutató s középső ujjával húzták meg az ideget s tartották a nyílvesszőt. Igen nagy gyakorlattal lehetett csak elsajátítani ezt a kihúzás-módot, mert a nyílvesszőt és az ideget ugyanabban a pillanatban kellett elengedni. Az ideg bevágása ellen gyűrűt használhattunk.

 

(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 337-344 old.)

FEGYVERZET



Bölcs Leó bizánci császár (886-912) Taktikájában írja:

A magyarok fegyverzete kard, bőrpáncél, íj, kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel; vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják.

 

Lotharingiai Regino apát Világkrónikájában olvasható a magyarokról:

A fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen… karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilakkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni.

 

Kiszely István írja a Magyar nép őstörténete című munkájában (2001):

Őseink harcosainak eredményessége sok tényező együttes hatására épült: az alkalmas ruházatra, a fáradtság tűrésére, a kitűnő fegyvereikre, kitűnő lovaglókészségükre, igénytelen és kitartó lovaikra, … és az átgondolt hadvezetésre.

 

Ősmagyarok fegyverei

 

Az íj és nyilak

 

A visszacsapó, az összetett reflexíj a honvisszafoglaló magyarok legfontosabb fegyvere volt. Rugalmas és kemény fából, állatok inából, szaru- és csontlemezekből, halenyvvel összeragasztva készült. Egy jó íj elkészítése 5-10 évig tartott és több lónak vagy marhának árával felért. Díszített bőrburkolatban – íjtegez – tartották. Kétszer olyan messze lehetett vele lőni mint a más népek által használt íjakkal. Egész Európában a magyarok nyilaitól féltek. Litániákban imádkozták: A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket.

nyílhegyek vasból készültek különböző alakban és méretben. A  nyílvessző könnyű és egyenes kellett legyen. Általában nádat és berkenyét használtak.

Szablya

 

A szablya rövid, enyhén görbe kard. Hegyénél mindkét oldala éles. Így egy vágással támadtak ember és ló ellen. Először az emberhez vágtak és mikor visszarántották a kardot a másik élével felhasították a ló hasát. (Bővebb leírás a Kardgyártás című fejezetben.)

 

Buzogány

 

Rövid nyelű, fémbunkóban végződő ősrégi fegyver. Több változat létezett: a fémbunkóból tövisek álltak ki, vagy láncon lógott (láncos buzogány).  Ütésre használták. Botond (a bizánci vaskapu hősének) kedves fegyvere. A magyaroknál és más keleti népeknél vezéri jelvény is. (Jogar)

 

Lándzsa

 

A közelharc félelmetes fegyvere. Két méter hosszú fanyelük és 20-40 cm hosszú vashegyük volt. Kétféle lándzsát használtak őseink: hajítódárda és két kézre fogott közelharcban használt súlyos döfőlándzsa.

 

Kopja

 

Rövid lándzsa-szerű, tömör hegyű szúró fegyver. Ezzel taszították le ellenfelüket a lóról.

 

Fokos

 

Hosszúnyelű, kicsi, díszes balta alakú fegyver. Ezzel hasogatták fel az ellenség páncélját.

Ide tartozik még a harcibalta, szekerce, csatabárd (Szent László király kedves fegyvere, ábrázolásában mindig szerepel).

 

Parittya

 

Követ hajító fegyber. Bőrdarabból és a végén hozzáerősített szíjakból áll. Gyors forgatás után az egyik szíjat elengedik, hogy kirepülhessen a kő.

 

Kengyel

 

A kengyel erősen növelte a lovas erejét, ügyességét. Olyan biztonságosan  lehetett benne támaszkodni és mozogni, mintha földön állna az ember. Vágtában mozgó lóról nyilazni csak kengyelben állva lehet. A kengyel használatát az avarok és magyarok tanították meg Európa többi népével.

 

Fegyvereiket az övükre akasztva hordták, hogy a felső test szabadon mozoghasson.

(K.M.E.)

Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet