KÉZAI SIMON NIMRÓDRÓL



ELSŐ KÖNYV

I. FEJEZET

 

2. §. A Bábel tornyáról.

 

Minthogy az özönvíz csapása által Noén és három fián kívül minden test elpusztúlt, végre Semtől, Kámtól és Jáfettől az özönvíz után hetvenkét nemzetség származott: Semtől huszonkettő, Kámtól harminczhárom, Jáfettől pedig tizenhét. … az özönvíz után a kétszázegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt MENRÓTH ÓRIÁS, Thana fia, minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva tornyot kezde építeni, hogy ha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszúálló ítéletet elkerülhessék. Azonban az isteni titkos akarat végzése, mellynek emberi értelem ellent nem bír állni, úgy megváltoztatta és összezavarta nyelvöket, hogy miután rokon rokonát nem érthette, végre különböző tájakra széledének…

 

3. §. Nemrót Persiába költözik. Fiai Hunor és Magor a húnok és magyarok ős atyjai.

 

Mellőzve tehát az eseményeket, mellyek kezdett tárgyunknak színt adnak, vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kívül mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kívül több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és színre hasonlítnak a húnokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben… (Szabó Károly fordítása)

 

(Kézai Simon Mester Magyar Krónikája (Gesta Hungarorum, 1282)

 

 

Az Encyclopaedia Hungarica Nimródról:

 

NIMRÓD – (Kr.e. 2. évezred eleje) Nemrod, Ménrót. – Uralkodásának központja kezdetben Asszíria volt, ahonnét Evilát földjére költözött. A történelmi források szerint hatalmas vadász, aki nagy hadvezéri tehetségével és óriási tekintélyével kora legkimagaslóbb politikai és katonai vezetője volt. Sajátos egyénisége oly mértékben nyomta az emberiség történetére bélyegét, hogy a Szentírás is elismerő hangon emlékezik meg róla. A “pogány” források tanúsága szerint a bábeli toronyépítés megkezdője, a szkíta vallás megalapítója, a szkíták első királya. A magyar krónikákban Ménrót óriás a magyarok ősapja. Ezt a hagyományt őrzi Kézai krónikája, a Zsámboki-kódex, a Thuróczy-krónika és a Tarihi-i Üngürüsz krónikája is.

Szent Sigilbert Antiochia-i püspöknek a keleti nemzetekről írt krónikája szerint Nimród “mintegy 58 esztendővel a Vízözön után ment be Evilát földjére és feleségétől, Enéhtől nemzette Magort és Hunort, tőlük származik a magyarok és a hunok nemzete”.

(Bagossy László szerk., Encyclopaedia Hungarica II, Hungarian Ethnic Lexicon Foundation, Calgary, 1994)

 

 

 

 

NIMRÓD A ZSIDÓ ÉS ARAB HAGYOMÁNYBAN

 

Kivonat TAD SZULC cikkéből

 

Habár a biblia nem említi, hogy Ábrahám miért hagyta el születési helyét, a kaldeai Ur városát (Ur of the Chaldees), egy zsidó történet szerint Nimród király jelt látott a csillagokban, jelezvén neki, hogy egy férfi fellázad ellene és pogány vallása ellen. A Nimród által üldözött Ábrahám ezért Haranba menekült, ahol őt Isten először szólította meg…

 

Sanhurfa* (Délkelet-Törökország) gazdag Ábrahámról szóló legendákkal. Egyik szerint itt született egy barlangban… Egyisten hitéből kifolyólag Ábrahám összetörte az istenek szobrait és a bálványokat. Nimród király, megdühödvén, elrendelte Ábrahám elégetését, de egy hatalmas vizes pocsolya keletkezett, mely eloltotta a tüzet, az égő gerendák pedig vad halakká változtak, melyek megmentették Ábrahámot.

 

A következő áhítatot a mohamedán Cengizhan Mutlu írta és adta át a szerzőnek Istanbulban:  Nimród királyról szól, aki kitervelte Ábrahám meggyilkolását egyisten hite miatt.

 

“Himnusz Ábrahám áldásáért”

Színaranyból készült bálvány nem ad reményt és élelmet.

Nimród ezt nem érti meg.

 

A máglya fája ég, a füst az eget éri

Ibrahimot a tűzbe vetik.

 

Nem érez fájdalmat, nem jajgat

Mondja: “Az én istenem megment engemet”

A két angyal jól mondta.

 

A parazsak hamuvá válnak, a szikrák rózsává válnak.

 

Angol eredeti:

“Hymn to the Blessing of Abraham.”

Idol made of pure gold give no hope, no food.

Nimrod doesn’t comprehend this.

 

Wood burns (for the stake), smoke reaches the sky,

Ibrahim is thrown into the fire.

 

He feels no pain he doesn’t groan

He says, “My God will save me.” Two angels had said it rightly.

 

Embers turn into ashes, sparkles turn into roses.”)

 

(Tad Szulc, Abraham – Journey of Faith, National Geographic, December, 2001)

————

 

* Egyes tudósok szerint sokkal valószínűbb és hihetőbb, hogy Ábrahám Sanhurfa-ban született (a helység neve az I. világháborúig Urfa, az ókorban pedig Urhoy volt.), mivel sokkal közelebb van Haranhoz mint a délmezopotámiai Ur. Terah, Nahor és Haran – Ábrahám apjának és testvéreinek nevei – mind egykupacban levő helységnevek Sanhurfa ill. Urhoy közelében. Az ókorban Északnyugat-Mezopotámiához, ma Dél-Törökországhoz tartozik ez a terület. (K.M.E.)

Ősmagyar hadviselés



Padányi Viktor

 

Leo Grammaticus bizánci császár Tactica c. könyvéből és számos egykorú közvetlen és közvetett adatból, valamint a most már csaknem teljesen ismert magyar hadfelszerelésből  a hon(vissza)foglaláskori magyar hadászat és harcászat megközelítő pontossággal megkonstruálható.

 

A magyar könnyű lovasság egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban támadott. Kétféle rohama volt, a felpuhító támadás és a közel-harc roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere az íj volt és úgy történt, hogy az ellenfél arcvonalától olyan távolságban, ahol az ellenség vetőfegyverei és a magyar íjakét meg sem közelítő hordképességű nyilai komoly kárt nem tehettek, roham közben, adott kürtjelre az egész egység jobbra kanyarodott (lóhátról csak balra és hátrafelé lehet lőni) és első két lövését gondosan célozva, a többi hármat-négyet vaktában a tömegbe lőve, nyílzáporokat zúdított az ellenséges arcvonalra (a kanyarodás végrehajtása és a visszavonulás első néhány száz métere alatt 4-5-6 nyilat tudott egy-egy lovas kilőni). A lovakat irányítani nem kellett, a kürtjeleket azok is ismerték. Az első hullám nyilait nem a páncélosokra, hanem az azokat kísérő könnyű fegyverzetű csatlósokra s főleg a lovakra lőtte ki. A sebesült és lovasaik esésétől megvadult lovak a zárt arcvonal bomlását idézték elő. Ezt a műveletet a következő hullámok is megismételték mindaddig míg a felfejlődött ellenséges arcvonal teljesen fel nem lazult. Hogy ez az állapot mikor következett be, azt az egyes hullámok parancsnokának már a roham alatt kellett megítélnie és ehhez képest kellett a kellő időben a mellette száguldó kürtösnek a puhító-jelet, vagy a kézitusa-jelet megadnia. A hajrá-kürtjelre a rohamozó egység harcosai villámgyorsan fegyvert cseréltek, az íjat tokbalökték, kardot, fokost, buzogányt vettek kézbe és elkezdték “diabolikus” huí-huí-jaikat ordítani (a szó nem -j hanggal, hanem elnyújtott ííí hanggal végződött és vérfagyasztó lehetett, mert az egykorú külföldi források “ördöginek” írják le). A hajrá kürtjeltől és a huí-huí-tól a lovak is izgalombajöttek. A magyar ló rúgott, harapott, együtt harcolt a gazdájával.

Az első kézitusa-hullám a páncélosok hosszú kopjáit elkerülve, vagy elhárítva, a páncélosok mellett elrohanva a lovak hátsó lábának inát vágta el s utána könnyű fegyverzetű, páncélozatlan csatlósokat kezdte kaszabolni. Mikor az inukat elvágott lovak lerogytak, a páncélos a földre került és ott nehéz és ügyetlen felszerelésével veszve volt, mert mire feltápászkodott, már a nyakán volt a második hullám, amely egyszerűen legázolta. Ellenroham nem segített, mert a könnyűlovasság összehasonlíthatatlanul gyorsabb és mozgékonyabb volt, s az ellenroham csak gyorsította az arcvonal felpuhulását.
A magyar támadó haderő teljes egészében “motorizált”, gyorsan mozgó s a legkorszerűbben felszerelt és kiképzett egységekből áll.
(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos  Aires, Argentína, 1963, 401–403 old.)
Padányi számításai szerint a honvisszafoglaló magyarság hét törzsének hadereje a teljes létszám több mind 20%-a volt. Vagyis ez körülbelül 65-70 000 főnyi önvédelmi és 40-45 000 főnyi támadó fegyvererőt jelentett. Lovuk pedig igen óvatos becslés szerint 300-350 000 volt, de őseink lóállománya ennél jóval nagyobb lehetett, hisz állandó exportjuk volt. A Keleti-Kárpátok hosszúsági vonalától az Atlanti óceánig együttesen sincs fele annyi ló sem, mint a magyaroknak egyedül. Egy-egy törzsnek 20-25 000 betört és ugyanannyi rideg lovának és csikajának lennie kell. 40-50 000 embernek erre feltétlenül szüksége van. 
——–
László Gyula
Hadrendünk alapja a könnyű lovasság volt, s az az előny, amelyet kitűnő fegyvereink biztosított, továbbá azok a lemérhetetlen előnyök, amelyeket az istállóban nevelt s takarmányhoz szoktatott állatok felett lovaink természete biztosított. Hozzájárult még mindehhez a szárított hús s más, kis helyet lefoglaló konzervek használata. Ez mentesítette hadseregünket a sok málhától, s olyan helyen is lehetővé tette az átvonulást, ahol napokon keresztül semmi ennivalóra nem akadtak. Harcrendünk tökéletesen egyezett a többi pusztai lovasnépekével.
Férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet és egyébkénti pompakifejtése és gazdagsága mellett csak arra van szorgalmatos gondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék. A magyar sereg egy fő parancsára hallgatott.
——–
Hóman Bálint
A küzdelemben lehetőleg kerülték a kézitusát. Az ellenség közelébe férkőzve, nyílharcot kezdtek. Rendszerint védett helyen, folyók mögött, mocsarak közt, ligetekben, erdőkben húzódtak meg, s onnét zúdították nyilaik és parittyaköveik záporát az ellenfélre. A nyílharc után, az ezredek közt csupán kis választóközöket tartva fenn, tömör harcvonalba fejlődtek és vágtatva rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszítva le lovukról. A hosszú lándzsával, nehéz pallossal felfegyverzett nyugati páncélos katonasággal szemben kitűnő fegyvernek bizonyult a rövid, görbe szablya. A páncélt hadiszekercével, fokossal hasogatták. A szekerce és a kard használatára egyébként csak a menekülő sereg üldözése vagy maguk védelme közben szoktak sort keríteni. … szívesen folyamodtak cselhez. Könnyű, lovas pusztai népek szokása szerint megveretést színlelve, hirtelen visszavonultak, a nyomukba vágtató nehéz lovasságot mocsarak közé, erődbe csalták, hol mozgásában akadályozva, a rejtekhelyükről nyilazó, parittyázó magyar csapatok támadásának áldozatává lett. Kitűnő lovasok és céllövők lévén, nem egyszer többszörös túlerő ellen is sikerrel állták a harcot. … A gyalogsereg és a középkori páncélos nehéz lovasság tehetetlennek bizonyult a könnyűmozgású … magyar lovasokkal szemben. Favárfalak, földsáncok, árkok, sőt a nagyobb folyók sem nyújtottak védelmet a nyeregben biztosan ülve, minden akadályt legyőző, árkot, sáncot ugrató, hegyet meghágó, folyót átúszó magyarokkal szemben. Minden akadályon áttörő vitézségüket és rettenthetetlen merészségüket még a legelfogultabb ellenséges írók is készséggel elismerik.
(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 367-368 old.)
———-
Hóman Bálint merőben másképp ír az ősmagyarok harcmodoráról mint Padányi Viktor. Hóman jellegzetességként a bujkálást, rejtőzködésből való támadást emeli ki. Ilyen is lehetett, amikor kis katonai egységek kerültek szembe az ellenséggel, de nem valószínű, hogy ez lett volna a fő sajátsága az ősmagyar hadviselésnek.  K.M.E.


Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet