EGY BIZÁNCI KRÓNIKÁS ATILLÁRÓL



Priscos (Priszkosz) rhetor

 

Egyszer a kelet-római császár követséget küldött Atillához. Ennek a követségnek egyik tagja Priscos rhetor leírta útjukat, Atilla udvarát.

Mint szemtanúnak a följegyzései történelmi fontosságúak.

Könyvében Atilla udvaráról többek között ezeket mondja:

 

Miután átkeltünk még néhány folyón, egy nagyobbacska helyiségbe érkeztünk. Itt Atillának fából és gyalult deszkából épített palotája volt, amely – mint beszélték – valamennyi palotája között a legszebb volt. Közelében fürdő volt, amelyhez a pannon földről hozatták a követ, mert azon a tájon a barbároknak nincs sem kövük, sem fájuk. Amikor Atilla bevonult a helyiségbe, hosszan elnyúló fehér fátylak alatt szép sorjában lányok mentek eléje és hun dalokat énekeltek. Amikor pedig főemberének, Onegésiusnak házához érkezett, kijött Onegésius felesége szolgák kíséretében, akik ételeket és bort hoztak. Az asszony üdvözölte Atillát és kínálta (ami a hunoknál nagy megtiszteltetés), hogy vegyen jó szívvel a felajánlott holmikból. Atilla kedves embere iránt való udvariasságbólé úgy lóhátról evett is, mialatt a körülötte lévő barbárok az ezüsttálat magasra emelve tartották. Megízlelte a felkínált pohár tartalmát is és aztán elvonult királyi palotájába, amely a többinél kimagaslóbb volt és egyébként is magasabb helyen emelkedett.

Mi Onegésius felszólítására az ő lakásán maradtunk. Másnap elmentem Atilla udvarába és ajándékokat vittem feleségének, akit Rékának hívtak. Az asszonyt puha szőnyegen fekve találtam. Szolgák vették körül, s vele szemben a földön is szolgáló leányok ültek, akik színes fonalakkal lepleket hímeztek, amelyeket barbár ruháik díszítésére készítettek. Odamentem, üdvözöltem s átadtam ajándékaimat. Aztán arrafelé mentem, ahol Atilla tartózkodott. Atilla őrei már ismertek s így senki sem tartóztatott fel. Nagy csomó ember közé jutottam és láttam, amikor Atilla kijött a zajongó és tolongó sokaságba. Büszke léptekkel ment a ház elé, miközben ide-oda tekintgetett. Aztán megállt a ház előtt, és sokan, akiknek peres ügyük volt, eléje járultak és fogadták ítéletét. Ezek után visszament a házba.

Amikor mi visszatértünk sátorunkba, Atilla egyik embere keresett fel bennünket azzal az üzenettel, hogy Atilla mindkettőnket meghív ebédre. A kijelölt időben megjelentünk az ebédre a nyugat-római birodalom követeivel együtt és megálltunk a küszöbön Atillával szemben. A pohárnok ottani szokás szerint kelyheket nyújtott át, hogy köszöntsük Atillára, még mielőtt leülnénk. Miután megízleltük a bort, székeinkhez mentünk, amelyeken az egész ebéd alatt ülnünk kellett. A székek két oldalt a szoba falai mellett voltak. Középen ült Atilla kereveten. Mögötte egy másik kerevet volt és emögött lépcsők vittek fel az ágyához. Az ágyat díszes fátylak és színes függönyök borítottak.

Az étkezésnél az első hely Atilla jobbján, a második balján volt. Onegésius a király kerevetétől jobbra ült, vele szemben Atilla két fia; a legidősebb fiú ugyanis atyja kerevetén ült, de egészen a szélén és atyja iránt való tiszteletből szemeit lesütve tartá.

Amikor mindnyájan elhelyezkedtünk, a pohárnok borral telt serleget nyújtott Atillának, aki az ülés sorja szerint az elsőt felköszöntötte. A felköszöntött mint megtisztelt felállott és nem is ülhetett le addig, amíg a megízlelt vagy éppen kiürített serleget vissza nem adta a pohárnoknak. Amikor már Atilla köszöntésével mindnyájunkat megtisztelt, a pohárnokok elvonultak, és helyettük mások jöttek, akik asztalkákat helyeztek elébünk. Mindenki szabadon vehetett az ő asztalára rakott ételekből. Nekünk és a barbároknak ezüst tálakban hozták a finom ételeket. Atillának azonban fatányéron és csak húst.

Atilla egyébként is minden tekintetben mértékletes volt. A vendégei elé arany és ezüst serlegeket tettek, az ő ivópohara pedig fából volt. Egyszerű volt a ruházata is, csak éppen tisztább a többieknél. Nem volt arannyal, drágakővel kirakva sem az oldalán lévő kard, sem sarujának szíjazata, sem lovának zablája, mint a többi skytháé.

Minden fogás után felállottunk, a serleget Atilla egészségére ürítettük s aztán újra helyet foglaltunk. Amikor beesteledett, fáklyákat gyújtottak. Ekkor két barbár jött be. Atillával szemben helyezkedtek el és maguk költötte dalokat énekeltek Atilla győzelmeiről és hadi dicsőségéről. Minden szem rajtuk csüggött. Némelyek az elmúlt háborúk emlékein elmerengve gyönyörködtek a dalokban, némelyek pedig, akiken az öregség már erőt vett, könnyekre fakadtak. Azután a skytha udvari bolond lépett be, aki mulatságos mókáival mindnyájunkat megnevettetett, csak Atillát nem. Ő nem indult meg s tekintete mindvégig változatlan maradt. Nem is láttuk, hogy akármit nevetve tett vagy mondott volna. Csak akkor nézett fel nyájasabban, amikor legifjabb fia bejött és melléje állt, mire ő nyájasan megcirógatta a fiú arcát.

 

(Dr. Girsik Gézáné és Magyar József, Magyar Múltunk, Dr. Girsik Géza kiadása, Buenos Aires, 1952, 29-32 old.)

A magyar lovasság a honvisszafoglalás idejében



Padányi Viktor

A magyar lovas-alakulatok gyorsanmozgó alakulatok… A magyar könnyű lovasság  azonkívül málha nélküli fegyvernem, amelynek hatósugara a bázisától mintegy 1000 kilométer. Ez az abban az időben utólérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja kombattáns, szemben a nagy kiegészítő személyzetet kívánó gyalogos és lovag-seregekkel, amelyeknek ellátmánya és beszerzési területe – a lassúság következtében – a magyar ellátmánynak és beszerzési területnek az ötszöröse.

A magyar haderő tehát ellátmányában nincs az ellenséges területre feltétlenül ráutalva, mint a nyugati hadseregek, hiszen füvön, vízen és tüzelőanyagon kívül legfeljebb csak friss húsra van, de erre sem feltétlenül, szüksége. Élelmiszer elpusztításával, vagy elrejtésével ellene tehát nem lehet védekezni, ő azonban a saját biztonságának veszélyestetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit.

A 9. századi magyar könnyű lovas teljes felszerelése hat heti élelemmel együtt mintegy 45 kilogramm. Ebben a súlyban ruházatán, könnyű tiszafa-vázra feszített bőrnyergén, kalim nyeregtakaróján és szíjazatán, a nyeregre csatolt rövidnyelű fokosán, derékszíjára csatolt kardján, puzdráján (20-25 nyílvesszővel), ugyancsak derékszíjára csatolt bőrtokban hordott íjján, a nyakába akasztott, de általában a hátán viselt könnyű bőrpajzsán és egy zsákocskában tartott 20-25 tartalék nyílhegyen kívül hat heti élelme, mintegy 6 kilogrammnyi húspor, ugyanannyi tejpor, ugyanannyi köles, 1 kilogrammnyi só, főzőedény és a vizeskobak is benne van. A felsorolt dehidrált táplálóanyag vízben megfőzve mintegy 120-130 kilogrammnyi táplálékot jelent, amit gyümölccsel s a lehetőség szerint friss hússal egészítettek ki. A magyar lovas reggelenként egy maroknyi tejport  szór kobakjába, azt teletölti vízzel és a nyergére akasztja. A nap folyamán az állandó rázástól ez tejemulzióvá oldódik és a harcos ezt issza egész nap, meghagyva a következő reggelre egy adagot. A dehydrálás modern eljárását ismerték az őstörök népek s ezt ugyanúgy csinálták, az idegen megfigyelések szerint, a húnok hatszáz évvel azelőtt, mint a tatárok is 350 évvel később. Az eljárás ugyanaz volt, mint ma a modern gyárakban.

(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, Argentína, 1963, 399–400 old.)

A  honvisszafoglaló lovas felszerelésének fontos kellékei:

 

A magyar nyereg

László Gyula

A hon(vissza)foglaláskori magyar nyereg szerkezetét az elmúlt években sikerült tisztáznom. Ez egyúttal alapot adott a nyergesmesterség megismerésére is.

Nyergünk fanyereg volt, szerkezetében semmiféle vasalkatrész sem volt. Nagysága s formája nagyjából olyan volt, mint az alföldi betyárnyergeké, vagy a hegyvidékeken ma is használt, tiszafüredi mintájú magyar nyergeké. Két nyeregszárnyra épült fel. E nyeregszárnyak a ló hátának két oldalára feküdtek rá, de nem egész hosszúságukban, hanem csak egy-egy tenyérnyi darabon. A ráfekvési helyen húzták rá a ló mellkasára nyerget a hevederrel, s itt fűzték bele a kengyelszíjat is. A két ferdeszögben álló szárny végei felkaptak, hogy a ló lapockáinak s izomzatának szabad mozgását ne gátolják. A két nyeregszárnyat a két kápa hidalta át, s egyszersmind ezek tartották össze a nyerget. Mindkét kápa ívalakú volt, a ló gerince felett fekvő részük széles ívben ki volt vágva, hogy a hátgerinc mozdulatait ne gátolják. Az első kápa nagyjából merőlegesen állott, a hátsó hátradűlt, hogy kényelmesen lehessen ülni s forgolódni a nyeregben. Két kápa közt feszült a farbőr, s erre került a nyeregpárna. A nyeregszárnyak elejéhez kapcsolták a szügyelőt, végeikre meg a farhám került. Ezeknek az volt a szerepük, hogy a nyereg csúszkálását megakadályozzák.

Nyerget tettek mindazokba a hon(vissza)foglaláskori sírokba, ahol kengyeleket találunk. A nyereg kápáit keményfából, név szerint hársfából faragták, a nyeregdeszkák pedig puhafából: rezgőnyárfából és nyírfából készültek.

Ez a fajta nyereg valamennyi pusztai nép nyerge, ilyen volt az avar nyereg is. A magyar nyereg a hon(vissza)foglalástól napjainkig szolgálta népünket.

Ez a nyereg tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezet, ugyanazok az alapelvek érvényesülnek benne, akár az emberi csontrendszerben, vagy a mérnöki tudás tetőfokát jelentő nagy fesztávolságú hidakban. A farbőr s a rajta ülő ember súlya befelé húzza a kápákat, a kápák szíjazása kifelé tartó erővel ellensúlyozza ezt a terhet, a kengyelbe nehezedő test a két nyeregszárnyát oldalra igyekszik fordítani, a kápák meg befelé erőltetik ezeket. Valóságos erőhálózat egyensúlyozódik ki ebben az egyszerűnek látszó eszközben. Sok évszázad tapasztalata és próbálkozása előzte meg ennek a szerkezetnek kialakulását, de mikor egyszer kialakult, nem változott egy évezreden át úgyszólván semmit sem. Nyilvánvaló, hogy nem azért maradt ilyen a magyar nyereg, mert “őseink örökségét” őrizte, hanem azért, mert jobbat máig sem csináltak. A mai katonai nyergek is ilyen szerkezetűek, csakhogy alkotórészeik vasból vannak.

A hon(vissza)foglalás korában a rangosabb női nyergekre lólapockából faragott kápadíszeket vertek csontszegekkel. A csontlemezeket gyönyörűen megfaragták. Általánosságban a hon(vissza)foglaláskori női sírokban talált lószerszám mindig sokkal díszesebb, mint a férfiaké.

(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 344-348 old.)

A vasból készült kengyelt, zablát, lószerszámok csatozását, nyílhegyeket, fegyvereket a nagy becsben álló kovácsmesterek készítették.

A magyar kengyel

László Gyula

Kengyeleink rúdvasakból készültek. A rudat középen laposra kalapálták, majd két szárát a kengyel síkja szerint laposítottál el s végül a kengyel fülénél összehajtották, egymásra tették, s izzítva egymásba kalapálták. Remek ezüst-, sőt aranyberakású kengyeleket is készítettek a módosabb családfők és asszonynép számára. Gyakran aranyozott vörösrezet használtak a díszítésre ezüsttel vegyesen. Egy bemutatott kengyel díszítésének gyönyörű rajza kétségtelenné teszi, hogy kovácsmestereink ötvöseinkkel együtt is dolgoztak. Ezt különben szablyáinkon is megfigyelhetjük.

Kengyeleink talpa nem egyenes, hanem kissé ívesen hajlik; ebből következik, hogy csizmáink puhatalpú csizmák voltak. Kengyeleink egy része nem egyenlőszárú, hanem a ló oldala felé eső szára rövidebb. A hátrafele forduláskor (nyilazás) jobb támaszkodás esett az ilyen kengyelekben. Később az európai kovácsok eltanulták ezt s olyan kengyeleket készítettek, amelyeknek belső szára egyenesen folytatja a kengyelszíj vonalát. A kengyel használatára az avarok s mi tanítottuk meg szomszédainkat. A kengyel kimondhatatlanul növeli a lovas erejét, mert úgy rugaszkodhat benne, mintha földön állana. A nyí is messzébb röppen a kengyeles lovas íjából, mint azéból, aki kengyel nélkül üli a lovat.

Zabla

Honvisszafoglaló őseink többféle zablát készítettek. Valamennyinek egyforma szájvasa, középen egymásbakapcsolt két rudacskából áll. A szájvas vagy pofakarikába kapcsolódik, vagy pedig zablapálcába. Ezekbe fűzték a kantárszíjat és a gyelőt. Legszebb zabláink női sírokból valók. A koroncói sírban talált zablarudak készítését Kiss Ferenc ötvöstanár a következőkben határozta meg: A zablarudad, a csuklós szájvas és a pofakarikák kovácsolt vasból készültek. A zablarudakat úgy készítették, hogy egy hosszúkás vasrudat felhevítettek és középen éles lyukasztóval átütötték. A falusi kovácsok még ma is ilyen módon járnak el. Az átütött részből formálták ki a rúd karikáját, a rúd két végét pedig sarkosan kalapálták ki. A rudak végére bronzból öntött tömör fejek kerültek, a zablát pedig vörösréz-lemezzel borították… De nemcsak a pofarudas zablákat díszítették. Mind a zablákon, mind pedig a kengyeleken nagyon szerették az ezüstberakást. A vasat kivésték, s az ezüstlemezt belekalapálták, azután lecsiszolták.

hevedercsatok s más csatok elkészítése egyszerű munka volt, ezeket vékonyabb rudacskákból kalapálták ki.

(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 350–351 old.)

Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet