NIMRÓD A BIBLIÁBAN



A teremtés könyve, 10.1-13

 

Noé utódai; a népek táblája

Noé fiainak, Szem, Kám és Jáfetnek, nemzetsége a következő: fiaik születtek ugyanis a vízözön után.

Jáfet fiai: Gümer, MAGÓG, Madáj, Jáván, Tubál, Mesek és Tírász. – Gómer fiai pedig: Askenáz, Rifát és Toroma. – Jáván fiai pedig: Elisa, Tarzis, Kittím és Rodáním. Ezekből különültek el a nemzetek szigetei, országaik szerint, mindegyik a maga nyelve, családja és nemzete szerint.

(10.1-32 A nemzetségtábla a világ (akkor ismert) összes népét tartalmazza és csoportosítja.)

(Az itt kezdődő lista nép- és városneveket tartalmaz vegyesen)

Kám fiai pedig: KUS, Micrajim, Pút és Kánaán. – Kús fiai: Sába, Havila, Szabáta, Regma és Szabátáka. – Regma fiai: Sába és Dedán. – Kús nemzette még NIMRÓDOT: ő volt az első uralkodó a földön. Erős vadász is volt az Úr előtt, azért vált közmondássá: ‘Mint Nimród, olyan erős vadász az Úr előtt.’ Birodalmának kezdete volt: Babilon, Erek,, Akkád és Kálne, Sineár földjén. Erről a földről kiment Asszúrba, és megépítette Ninivét, Rehobót-Írt, Kálét és Reszent – Ninive és Kále között -, vagyis a nagy várost….

 

(Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján. Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1997)

 

Károli Gáspár fordítása szerint:

 

Mózes I. könyve 10.8-12

 

Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön. Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, azért mondják: ‘Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.’ Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád, és Kálnéh a Sineár földén. E földről ment aztán Assiriába, és építé Ninivét, Rekhoboth városát, és Kaláht. És Reszent Ninivé között és Kaláh között: ez az a nagy város.

 

(Szent Biblia – Szent Írás, magyar nyelvre fordította Károli Gáspár, Brit és Külföldi Biblia­társulat, Budapest, 1948 )

NIMRÓD AZ ŐS



A Nimród-monda háttere

 

Dr. Endrey Antal

 

Középkori krónikáink a magyarság első őseként a legendás Nimródot jelölik meg. Nimród először Kézai Simon, Kún László udvari papja, 1282 körül írt Gesta Hungarorumában lép fel a magyar történetírásban. Kézai elmondja, hogy a vízözön után kétszázegy évvel az óriás Nimród egész nemzetségével hozzáfogott a bábeli torony építéséhez. A nyelvzavar után Evilát földjére költözött, és ott felesége, Enéh két ikerfiút szült neki, HUNORT és MAGYART. Ettől a két fiútól és a szolgálatukban álló vitézektől származtak a hunok és a magyarok. Ezt a történetet több mint húsz középkori magyar krónika megismétli, sőt még egy német krónikás is átvette.

Ki volt Nimród?

Neve már a Bibliában is szerepel, mint Noé legrosszabb fiának, Kámnak egyik leszármazottja. A Biblia első könyve, a Genezis, ezt írja róla: „Nimród volt az első uralkodó a földön. Hatalmas vadász volt az Úr előtt, innen a mondás, ‘Akárcsak Nimród, hatalmas vadász az Úr előtt’. Birodalmához tartozott Bábel, Erek és Akkád, valamennyi Sinár földjén.” A Genezist kb. Kr. e. 950-ben írták. Az idézett szöveg arra utal, hogy Nimród már akkor is legendás hírű személy volt, ki már kissé elmosódott a történelem homályában.

A modern történettudomány minden különösebb vizsgálat nélkül ‘szép mesének’ nyilvánította a magyar Nimród-mondát, Kézait pedig azzal vádolta meg, hogy Nimródot egyszerűen csak kölcsönvette az Ószövetségből, hogy a magyarságnak elfogadható bibliai őst szerezzen.

A feltett kölcsönzésnek azonban sok akadálya van. Nimród ugyanis mint Kám leszármazottja szerepel a Bibliában, viszont a keresztény egyházatyák, kiket Kézai jól ismert, a magyarokat és a hunokat egyöntetűen Noé másik fiától, Jáfettől származtatták. Ha tehát Kézai egyszerűen a Bibliából szedte volna Nimródot, az egyház tanítása ellen járt volna el, Kám nemzetségében keresve őst nemzetének. Ezt pedig mint katolikus pap, főként mint a király saját lelkésze, nem tehette meg.

A Biblia arról sem tud, hogy a bábeli tornyot Nimród építette volna. Viszont az araboknak van egy ősrégi mondájuk, hogy a bábeli tornyot Nimród építette, mert meg akarta látni Ábrahám Istenét. Hasonló mondák más népek közt is maradtak fenn Mezopotámiában és a Közelkeleten. Ezekről azonban Kézai nem tudhatott. Honnan került tehát ez a motívum krónikájába?

A modern bibliatudomány azt is megállapította, hogy a Genezisben Noé leszármazottaiként szereplő személyek nem egyéneket képviselnek, hanem népeket és országokat, s hogy az ószövetségi zsidók Kám nemzetségébe azokat a népeket sorozták, melyek legveszedelmesebb ellenségeik voltak. Nimród a régi arab legendákban következetesen mint Ábrahám ellensége szerepel. Minthogy Ábrahámot az arabok éppúgy ősüknek tekintették, mint a zsidók, ez a szem­beállítás arra utal, hogy Nimród népe a szemita népeknek igen veszedelmes ellensége lehetett és felettük uralkodott is.

Nimródnak ez az ellenszenves beállítása a későbbi zsidó irodalomban is megmaradt és a korai keresztény egyházatyák is átvették. Így pl. a ‘Naftali testamentuma’ című apokrif zsidó irat az istentelen Nimródról beszél, aki a népeket Isten ellen lázadásra vezette. Szent Izidor szerint Nimród tanította a perzsákat a tűz imádatára, „a fekete Kus fia, fedezte fel a csillagászatnak és mágiának gonosz tanait.”

A fentiekből kitűnik, hogy Nimród a Kézai korában közkézen forgó egyházi irodalomban egyáltalán nem szerepelt rokonszenves személyként, akit egy tisztességes katolikus pap nemzete

számára kívánatos ősnek tekintett volna. Kézai tehát nemcsak a Biblia korában divatos értelmezésével, de egész keresztény műveltségével szállt szembe, amikor a magyarságnak Nimródtól való származását nyíltan megvallotta.

Jellemző, hogy a Képes Krónika szerzője, aki Nagy Lajos korában írt, vitába száll a Nim­ród-mondával, hangsúlyozva, hogy az ellentétben áll az egyházatyák tanításával, de amikor egy későbbi fejezetben az Árpád-ház családfáját sorolja fel, Álmos vezért maga is Nimród egyenes leszármazottjának tünteti fel. Az Árpád-háznak tehát kellett lenni egy hivatalos családfájának, melynek elején Nimród szerepelt, s ez még bizonyára a honfoglalás korából, a (nyugati) kereszténység felvételét megelőző időkből származott.

Érdekes megjegyezni, hogy egy angol történész, Tawnley-Fullam, már 1911-ben felvetette a gondolatot, hogy a Nimród mondában foglalt magyar hagyomány független a Bibliában foglalt mózesi hagyománytól. Ezt a véleményt a magyar történészek teljesen mellőzték, bár a jónevű Westminster Review-ban jelent meg.

A magyar Nimród-monda elemei tehát arra utalnak, hogy a magyarok még abban az időben kezdték el Nimródot ősüknek vallani, amikor maguk is Mezopotámia vidékén éltek és ott szemita népek felett uralkodtak.

 

(Kiss – Lapok, 5. szám, Buenos Aires, 1979)

KÉZAI SIMON NIMRÓDRÓL



ELSŐ KÖNYV

I. FEJEZET

 

2. §. A Bábel tornyáról.

 

Minthogy az özönvíz csapása által Noén és három fián kívül minden test elpusztúlt, végre Semtől, Kámtól és Jáfettől az özönvíz után hetvenkét nemzetség származott: Semtől huszonkettő, Kámtól harminczhárom, Jáfettől pedig tizenhét. … az özönvíz után a kétszázegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt MENRÓTH ÓRIÁS, Thana fia, minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva tornyot kezde építeni, hogy ha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszúálló ítéletet elkerülhessék. Azonban az isteni titkos akarat végzése, mellynek emberi értelem ellent nem bír állni, úgy megváltoztatta és összezavarta nyelvöket, hogy miután rokon rokonát nem érthette, végre különböző tájakra széledének…

 

3. §. Nemrót Persiába költözik. Fiai Hunor és Magor a húnok és magyarok ős atyjai.

 

Mellőzve tehát az eseményeket, mellyek kezdett tárgyunknak színt adnak, vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kívül mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kívül több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és színre hasonlítnak a húnokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben… (Szabó Károly fordítása)

 

(Kézai Simon Mester Magyar Krónikája (Gesta Hungarorum, 1282)

 

 

Az Encyclopaedia Hungarica Nimródról:

 

NIMRÓD – (Kr.e. 2. évezred eleje) Nemrod, Ménrót. – Uralkodásának központja kezdetben Asszíria volt, ahonnét Evilát földjére költözött. A történelmi források szerint hatalmas vadász, aki nagy hadvezéri tehetségével és óriási tekintélyével kora legkimagaslóbb politikai és katonai vezetője volt. Sajátos egyénisége oly mértékben nyomta az emberiség történetére bélyegét, hogy a Szentírás is elismerő hangon emlékezik meg róla. A “pogány” források tanúsága szerint a bábeli toronyépítés megkezdője, a szkíta vallás megalapítója, a szkíták első királya. A magyar krónikákban Ménrót óriás a magyarok ősapja. Ezt a hagyományt őrzi Kézai krónikája, a Zsámboki-kódex, a Thuróczy-krónika és a Tarihi-i Üngürüsz krónikája is.

Szent Sigilbert Antiochia-i püspöknek a keleti nemzetekről írt krónikája szerint Nimród “mintegy 58 esztendővel a Vízözön után ment be Evilát földjére és feleségétől, Enéhtől nemzette Magort és Hunort, tőlük származik a magyarok és a hunok nemzete”.

(Bagossy László szerk., Encyclopaedia Hungarica II, Hungarian Ethnic Lexicon Foundation, Calgary, 1994)

 

 

 

 

NIMRÓD A ZSIDÓ ÉS ARAB HAGYOMÁNYBAN

 

Kivonat TAD SZULC cikkéből

 

Habár a biblia nem említi, hogy Ábrahám miért hagyta el születési helyét, a kaldeai Ur városát (Ur of the Chaldees), egy zsidó történet szerint Nimród király jelt látott a csillagokban, jelezvén neki, hogy egy férfi fellázad ellene és pogány vallása ellen. A Nimród által üldözött Ábrahám ezért Haranba menekült, ahol őt Isten először szólította meg…

 

Sanhurfa* (Délkelet-Törökország) gazdag Ábrahámról szóló legendákkal. Egyik szerint itt született egy barlangban… Egyisten hitéből kifolyólag Ábrahám összetörte az istenek szobrait és a bálványokat. Nimród király, megdühödvén, elrendelte Ábrahám elégetését, de egy hatalmas vizes pocsolya keletkezett, mely eloltotta a tüzet, az égő gerendák pedig vad halakká változtak, melyek megmentették Ábrahámot.

 

A következő áhítatot a mohamedán Cengizhan Mutlu írta és adta át a szerzőnek Istanbulban:  Nimród királyról szól, aki kitervelte Ábrahám meggyilkolását egyisten hite miatt.

 

“Himnusz Ábrahám áldásáért”

Színaranyból készült bálvány nem ad reményt és élelmet.

Nimród ezt nem érti meg.

 

A máglya fája ég, a füst az eget éri

Ibrahimot a tűzbe vetik.

 

Nem érez fájdalmat, nem jajgat

Mondja: “Az én istenem megment engemet”

A két angyal jól mondta.

 

A parazsak hamuvá válnak, a szikrák rózsává válnak.

 

Angol eredeti:

“Hymn to the Blessing of Abraham.”

Idol made of pure gold give no hope, no food.

Nimrod doesn’t comprehend this.

 

Wood burns (for the stake), smoke reaches the sky,

Ibrahim is thrown into the fire.

 

He feels no pain he doesn’t groan

He says, “My God will save me.” Two angels had said it rightly.

 

Embers turn into ashes, sparkles turn into roses.”)

 

(Tad Szulc, Abraham – Journey of Faith, National Geographic, December, 2001)

————

 

* Egyes tudósok szerint sokkal valószínűbb és hihetőbb, hogy Ábrahám Sanhurfa-ban született (a helység neve az I. világháborúig Urfa, az ókorban pedig Urhoy volt.), mivel sokkal közelebb van Haranhoz mint a délmezopotámiai Ur. Terah, Nahor és Haran – Ábrahám apjának és testvéreinek nevei – mind egykupacban levő helységnevek Sanhurfa ill. Urhoy közelében. Az ókorban Északnyugat-Mezopotámiához, ma Dél-Törökországhoz tartozik ez a terület. (K.M.E.)

HUN-MAGYAR ROKONSÁG



Cey-Bert Róbert Gyula

 

A hun-magyar rokonság több mint ezer éven át mondáink, krónikáink, történelmünk elfogadott ténye volt. Álmos és Árpád, Atilla leszármazottainak tartották magukat. Árpádot nem azért választották fejedelemmé, mert az egyik legerősebb törzs feje volt, hanem azért, mert a többi vezér is Atilla leszármazottjának tekintette.

A lovas kultúrák mindig nagyon számon tartották származásukat, és ha valaki nem tudott felmutatni legalább 8-10 felmenő őst, jöttmentnek számított. Nagy tekintélyű vezérek és fejedelmi családok viszont 20-25 felmenő ősig könnyedén vissza tudtak számolni. 20-25 nemzedék időben 400-500 évet jelent, tehát ha a honfoglalás idején úgy tudták, hogy Árpád Atilla leszármazottja, akkor ez azt jelenti, hogy vissza is tudtak menni Árpád felmenő ágán Atilláig. Ezért lett Árpád az ősmagyarság fejedelme.

Így tudta Anonymus is, III. Béla királyunk (1173-1196) jegyzője, aki 300 évvel Álmos és Árpád fejedelmek bejövetele után megírta a honfoglalás történetét. ‘Szkítiának első királya Magóg volt… Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Atilla király… Ugyanezen Magóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, akinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai’. ‘A hét fejedelmi személy… fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Választásuk… Pannónia földjére esett, ugyanis azt hallották, hogy az Atilla király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.’

Közel egy évszázaddal Anonymus után, 1283-ban Kézai Simon, IV. László király krónikása, további részleteket közöl a hun-magyar rokonságról. ‘Ménrót király a bábeli nyelvzavar után két fiút nemzett, Hunort és Magort, akikből a hunok vagyis a hungarusok erednek.’ Kézai Simon azt is tudni véli, hogy Atilla pajzsán koronás turul ékeskedett, és ez az uralkodói jelkép Géza fejedelem idejéig fennmaradt. IV. László király krónikása részletesen leírta művében Atilla király tetteit, akinek a Kárpát-medencébe való bejövetelét a magyarok honfoglalásának tekintette.

Krónikáink szerint a magyarság és vezérei küldetés tudattal érkeztek a 890-es években a Kárpát-medencébe azért, hogy visszafoglalják ősük, Atilla rájuk hagyott örökét. Egy lovas műveltségű nép, a magyar, tudatosan lépett tehát az előző, a hun örökébe, elfoglalva azt a Kárpát-medencét, amelyet tartós megtelepülésre különösen alkalmasnak tartott. Vitathatatlan tehát, hogy az Árpád-kori magyarság és az uralkodó-ház Atilla örökségének tekintette magát. Még a címerállat, a turulmadár is Atilla öröksége.

A századok során a hun-magyar rokonság mindig a magyar történetírás alapját képezte. 1575-ben a kolozsvári lelkész, Heltai Gáspár, aki megírta és kinyomtatta a magyarok történetét így ír: „A hunok, akiket mostan magyaroknak nevezünk, régen Szkítiában mind vadászással éltek. 373-ban kezdének a magyarok kijönni Szkítiából, és megszálltak Pannóniában a Tisza, nagy folyóvíz mellett.”

Szenci Molnár Albert hasonlóan ír (1621.): „Magyar népünknek a hadi erény örökké tartó dicsére­tét fegyverivel és katonai bátorságával Atilla király nyerte el.”

Zrínyi Miklós Atillát mint magyar királyt méltatja (1651.):

Én vagyok a magyarok legelső királya 

utolsó világrészről én kihozója! 

Én lehetek tehát magyarnak példája 

Hírét, birodalmát, hogy nyújtsa szablyája.”

Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megemlékezik a hun ősökről (1823.):

 

Őseinket felhozád 

Kárpát szent bércére 

Általad nyert szép hazát 

Bendegúznak vére. 

 

A hun-magyar rokonság mellett szóló néhány érv:

1.  Embertani tényezők: a hun és a honfoglaláskori sírok leletanyaga genetikailag nagyon közel áll egymáshoz.

2.  A régészeti emlékek közös stílusjegyei és közös jelképei.

3.  A hagyomány és mondavilág: az európai népek közül a magyar mondavilág őrzi legerősebben a hunok emlékét…

4.  A hun-magyar regék közös jelképei: a hunoknál ugyanúgy megvan az égig érő fa, mint a csodaszarvas legendája…

5.  Közös Isten szavunk, Istenfogalmunk és közös hitbeli értékeink, amelyek a hun és magyar kultúra vallási értékvilágát közös alapokra helyezik.

A hun-magyar rokonság tehát a magyarság történelmi önismeretének, nemzeti tartásának és hősies kiállásainak minden időben meghatározó tényezője volt. Történelmünk legszörnyűbb viharaiban is erőt adott a hun-magyar rokonság eszméje és Atilla király dicső tettei.

 

(Cey-Bert: A hunok és magyarok Istene, A hun-magyar Istenfogalom kialakulása, 

Ősi Gyökér kulturális szemle, XXVII.évf. 3-4 szám, 1999. július-december, 47-48. o., Kiadó: Miskolci Bölcsész Egyesület)

 

* * *

 

Államalapító Árpád fejedelem származásával kapcsolatban a hun-magyar rokonságról  fontos megemlékeznünk. A kérdés felvetődik: rokonságról van szó, vagy egy ugyanazon népről?  Az Árpádház ősének tartja Nimródot, a világ első királyát és egyenes felmenőjének Magyarország első királyát, Atillát. Atilla okleveleiben az alábbi címet használja, saját magát így nevezi meg:

Atilla, Bendegúz fia, a nagy Nimród unokája, aki Engadiban nevelkedett, a hunok, gótok, médek, dánok királya, a földkerekség félelme (féltője) és Isten ostora.

 

Az Árpád-ház ősanyjának Emesének a szent Turul-madár, családjuk címermadara, jelezte fia Álmos és annak ivadékai születését. Innen ered az Árpád-ház eredeti neve, a TURUL-NEMZETSÉG. Nem kizárt azonban, hogy ez az elnevezés már ősidők óta ennek a szent nemzetségnek a neve, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Atilla pajzsát is a koronás turul díszítette.

EGY BIZÁNCI KRÓNIKÁS ATILLÁRÓL



Priscos (Priszkosz) rhetor

 

Egyszer a kelet-római császár követséget küldött Atillához. Ennek a követségnek egyik tagja Priscos rhetor leírta útjukat, Atilla udvarát.

Mint szemtanúnak a följegyzései történelmi fontosságúak.

Könyvében Atilla udvaráról többek között ezeket mondja:

 

Miután átkeltünk még néhány folyón, egy nagyobbacska helyiségbe érkeztünk. Itt Atillának fából és gyalult deszkából épített palotája volt, amely – mint beszélték – valamennyi palotája között a legszebb volt. Közelében fürdő volt, amelyhez a pannon földről hozatták a követ, mert azon a tájon a barbároknak nincs sem kövük, sem fájuk. Amikor Atilla bevonult a helyiségbe, hosszan elnyúló fehér fátylak alatt szép sorjában lányok mentek eléje és hun dalokat énekeltek. Amikor pedig főemberének, Onegésiusnak házához érkezett, kijött Onegésius felesége szolgák kíséretében, akik ételeket és bort hoztak. Az asszony üdvözölte Atillát és kínálta (ami a hunoknál nagy megtiszteltetés), hogy vegyen jó szívvel a felajánlott holmikból. Atilla kedves embere iránt való udvariasságbólé úgy lóhátról evett is, mialatt a körülötte lévő barbárok az ezüsttálat magasra emelve tartották. Megízlelte a felkínált pohár tartalmát is és aztán elvonult királyi palotájába, amely a többinél kimagaslóbb volt és egyébként is magasabb helyen emelkedett.

Mi Onegésius felszólítására az ő lakásán maradtunk. Másnap elmentem Atilla udvarába és ajándékokat vittem feleségének, akit Rékának hívtak. Az asszonyt puha szőnyegen fekve találtam. Szolgák vették körül, s vele szemben a földön is szolgáló leányok ültek, akik színes fonalakkal lepleket hímeztek, amelyeket barbár ruháik díszítésére készítettek. Odamentem, üdvözöltem s átadtam ajándékaimat. Aztán arrafelé mentem, ahol Atilla tartózkodott. Atilla őrei már ismertek s így senki sem tartóztatott fel. Nagy csomó ember közé jutottam és láttam, amikor Atilla kijött a zajongó és tolongó sokaságba. Büszke léptekkel ment a ház elé, miközben ide-oda tekintgetett. Aztán megállt a ház előtt, és sokan, akiknek peres ügyük volt, eléje járultak és fogadták ítéletét. Ezek után visszament a házba.

Amikor mi visszatértünk sátorunkba, Atilla egyik embere keresett fel bennünket azzal az üzenettel, hogy Atilla mindkettőnket meghív ebédre. A kijelölt időben megjelentünk az ebédre a nyugat-római birodalom követeivel együtt és megálltunk a küszöbön Atillával szemben. A pohárnok ottani szokás szerint kelyheket nyújtott át, hogy köszöntsük Atillára, még mielőtt leülnénk. Miután megízleltük a bort, székeinkhez mentünk, amelyeken az egész ebéd alatt ülnünk kellett. A székek két oldalt a szoba falai mellett voltak. Középen ült Atilla kereveten. Mögötte egy másik kerevet volt és emögött lépcsők vittek fel az ágyához. Az ágyat díszes fátylak és színes függönyök borítottak.

Az étkezésnél az első hely Atilla jobbján, a második balján volt. Onegésius a király kerevetétől jobbra ült, vele szemben Atilla két fia; a legidősebb fiú ugyanis atyja kerevetén ült, de egészen a szélén és atyja iránt való tiszteletből szemeit lesütve tartá.

Amikor mindnyájan elhelyezkedtünk, a pohárnok borral telt serleget nyújtott Atillának, aki az ülés sorja szerint az elsőt felköszöntötte. A felköszöntött mint megtisztelt felállott és nem is ülhetett le addig, amíg a megízlelt vagy éppen kiürített serleget vissza nem adta a pohárnoknak. Amikor már Atilla köszöntésével mindnyájunkat megtisztelt, a pohárnokok elvonultak, és helyettük mások jöttek, akik asztalkákat helyeztek elébünk. Mindenki szabadon vehetett az ő asztalára rakott ételekből. Nekünk és a barbároknak ezüst tálakban hozták a finom ételeket. Atillának azonban fatányéron és csak húst.

Atilla egyébként is minden tekintetben mértékletes volt. A vendégei elé arany és ezüst serlegeket tettek, az ő ivópohara pedig fából volt. Egyszerű volt a ruházata is, csak éppen tisztább a többieknél. Nem volt arannyal, drágakővel kirakva sem az oldalán lévő kard, sem sarujának szíjazata, sem lovának zablája, mint a többi skytháé.

Minden fogás után felállottunk, a serleget Atilla egészségére ürítettük s aztán újra helyet foglaltunk. Amikor beesteledett, fáklyákat gyújtottak. Ekkor két barbár jött be. Atillával szemben helyezkedtek el és maguk költötte dalokat énekeltek Atilla győzelmeiről és hadi dicsőségéről. Minden szem rajtuk csüggött. Némelyek az elmúlt háborúk emlékein elmerengve gyönyörködtek a dalokban, némelyek pedig, akiken az öregség már erőt vett, könnyekre fakadtak. Azután a skytha udvari bolond lépett be, aki mulatságos mókáival mindnyájunkat megnevettetett, csak Atillát nem. Ő nem indult meg s tekintete mindvégig változatlan maradt. Nem is láttuk, hogy akármit nevetve tett vagy mondott volna. Csak akkor nézett fel nyájasabban, amikor legifjabb fia bejött és melléje állt, mire ő nyájasan megcirógatta a fiú arcát.

 

(Dr. Girsik Gézáné és Magyar József, Magyar Múltunk, Dr. Girsik Géza kiadása, Buenos Aires, 1952, 29-32 old.)

ATILLA KIRÁLY



Idézetek magyar és török krónikákból

 

KÉZAI SIMON MESTER: MAGYAROK KRÓNIKÁJA

 

5. §. Ethele és Buda uralkodásáról

 

Miután a sereg elszéledt, a húnok római módra Ethelét (Atilla) teszik magok fölé királlyá; ki is testvérét Budát a Tiszától a Don vizéig különféle idegen nemzetek fejedelmévé és bírájává tette. Maga pedig alattvalóival magát húnok királyának, világ félelmének, Isten ostorának neveztette.

 

6. §. Ethele jellemzése s udvara leírása.

 

Ethele király ugyanis barna színű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérsékelő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódulnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát. Mert táborában tízezer kaszás szekeret vitet vala különféle művekkel, mellyekkel a városokat és várakat romboltatja vala. Sátrait is a különböző országok különféle módja szerint szokta vala készíttetni, s egy sátra olly híres és pompás vala, hogy csudálatosan összekapcsolt arany lemezekből lévén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette s újra egybe állíthatta, mellynek vert munkájú arany oszlopai kapcsokra jártak, közepett azonban üregesek, s eresztékeiknél bámulatos mívű drága kövekkel voltak egybefoglalva. De aklai is, mikor táborba szállt, különféle országok lovaival valának telve, mellyeket, bár látszott hogy kedve telt bennök, olly bő kézzel osztogat vala a szükölködőknek, hogy ollykor ollykor magának nyereg alá alig volt egy két lova. Azon aklok készsége bársonyból és bíborból vala, királyi székei aranyból és drága kövekből valának készítve, asztala s konyhaedénye is arany vala. A legtisztább aranyból csudálatos munkával készült ágyat hord vala magával a táborban. Hadserege az idegen népeken kívül tízszázezer fegyveresre telik vala, úgy hogy ha egy scytha meg talált halni, helyébe rögtön mást tesznek vala. Azon nemzet fegyverzete leginkább bőrből és különféle érczekből vala készítve, minthogy íjakat, kardokat és láncsákat hordtak. Ethele király czímerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, mellyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a czímert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták. Tehát ezen s más efféle pompákban Ethele király, minden korabeli királyoknál dicsőségesebb vala e világon. A városoknak, váraknak ura vágyott lenni s azokon uralkodni, de bennök lakni nem szeretett. Mert nemzetével együtt a mezőn sátrakkal s szekerekkel jár s kel vala; idegen fajta kísérete lakik vala városokban és falvakban. A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.

 

* * *

 

 

 

KÁLTI MÁRK: KÉPES KRÓNIKA (1358)

 

Atyla magyar királlyá választásáról és egyeduralmi győzelméről

 

(10) Az Úr megtestesülése utáni négyszázadik, a magyarok Pannóniába történt bejövetelétől számított huszonnyolcadik esztendőben a magyarok, vagyis a hunok, a rómaiak szokása szerint, egyező akarattal Atyla-t, Bendekuz fiát, aki eddig csak egy volt a kapitányok közül, királynak emelték maguk fölé. Ő pedig öccsét, Buda-t állította fejedelemmé és bíróvá a Tyscia (Tisza) folyótól a Donig. Magát a magyarok királyának, a földkerekség félelmének, Isten ostorának neveztette: Atyla, Bendekuz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadi-ban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség félelme, Isten ostora. Atyla király sötét bőrű, haragos szemű, büszke járású, széles mellű volt, hosszú szakállt viselt, és módfelett szerelmes természetű volt. Megvetendőnek találta, hogy ládában tartsa pénzét; a merészségben mértéket tartott, a harcban ravasz és körültekintő volt; testalkatához mérten erősnek tartották. Döntéseiben nagylelkű volt, fegyverét fényesen, sátrát és ruháját tisztán tartotta. Az idegen népek szerették, mert bőkezű és közvetlen volt, övéi viszont szigorú természete miatt csodamód féltek tőle. Ezért a földkerekség végéről is özönlöttek hozzá a különböző nyelvű népek, akiket tőle telhetően bőkezűségével árasztott el. Tízezer kaszás szekere volt, különböző ostromgépei és mindenféle hadi eszközei; ezekkel rombolta le a várakat és a városokat, s mindig magával vitte azokat seregével. Sátrait különböző országok módja szerint készíttette el. Az egyik különösen nevezetes és pompás volt, mivel csodálatos módon arany lemezekből állították össze, s azt tetszés szerint szétszedhették, és ismét összerakhatták. Oszlopai kovácsolt aranyból készültek, belül azonban üresek voltak, mesterien illesztették össze őket aranykapcsokkal, és az illesztésekben drágakövekkel díszítették. Amikor hadba indult, istállói tele voltak különböző országokból való lovakkal, s bár láthatólag igen kedvelte ezeket, mégis bőkezűen ajándékozta oda azoknak, akinek nem volt, úgyhogy olykor lovaglásra magának is alig maradt egy-kettő. Az istállók szövettel és bársonnyal voltak bélelve, királyi nyergei pedig aranyból voltak drágakövekkel kirakva. Színarany volt az asztal és a konyhai edények is. Színaranyból készült csodás művű ágyát táborba is magával hozatta. Ilyen és más evilági pompákban dicsőséges volt Atyla, a hunok királya. Serege, az idegen népeket leszámítva, egymillió harcosból állt, úgyhogy ha éppen egy scytha elesett, nyomban egy másikat állíthatott a helyére. Népének védőfegyverei főleg bőrből és különféleképpen feldolgozott fémekből készültek; íjat, hegyes lándzsát és derekukra kötött kardot hordtak. Atyla király pajzsán címert viselt, ami KORONÁS FEJŰ TURUL-hoz hasonlított. Ezt a címert viselték a magyarok a seregben mind közönségesen, míg magukat a közösség által kormányozták, egészen Toxun (Taksony) fia Geyche (Géza) fejedelem idejéig.

 

* * *

 

THURÓCZY JÁNOS: A MAGYAROK KRÓNIKÁJA (1488)

 

Attila királlyá választása, erkölcsei és fegyverzete,

amelyet az ellenséggel szemben használt

 

Pannónia vidékének békés birtokába jutván, az Úr testetöltésének négyszázegyedik évében, Pannóniába való bevonulásuknak huszonnyolcadik esztendejében a kapitányok közül – miután a többiek, mint fentebb elmondottuk, az életből elköltöztek – csupán Attila, akit magyar nyelven Etelének hívtak, és testvére, Buda voltak életben: a hunok Attilát egybehangzó kívánsággal és egyöntetű akarattal királlyá emelték maguk fölé. Meg is illette őt ez a méltóság,

mivel ő volt a hunok közt éles eszével, lelki erejével, a fáradalmak elviselésével, a katonai tudományokban való jártasságával, serénységével és nagyravágyásával a legkülönb; mindenkinél jobban értette a módját, hogy az ellenséget félrevezesse, és tőrt vetve pusztítsa el őket; ravasz és furfangos volt a cselvetésben, testében serény, lelkében bátor és merész, szándékában nagyra törő, a csatában fortélyos, külső megjelenésében kiváló: széles vállú, sötét, vagyis barna színű, mogorva tekintetű, hosszú szakállú, és állítólag módfelett érzéki természetű.

Attila legfőbb méltóságot elnyerve, országának minden ügyét a legjobb módon és dicsőségesen intézte, mintha csak királyi vérből született volna. (Néhány oldallal később Thuróczy Atillát Nimród királytól származtatja… aki viszont a világ első királya volt. Tehát ez a mondata érthetetlen. K.M.E.) Mind magát, mind seregét fényes fegyverekkel szerelte fel, sok találmányt, vagyis hadigépet és egyéb ostromfelszerelést készíttetett és alkalmazott a városok és várak erődítményeinek lerontására… Istállóinak felszerelése, melyet hadjárataira is magával szokott vinni, bíborból és selyemszövetekből volt. Ez az istálló különböző vidékek lófajtáival volt telve, de a bőkezű fejedelem nem a lovak sokaságában lelte örömét, hanem részint serege főembereinek, részint meg egyszerű katonáinak is olyan bőkezűen osztogatta, hogy néha alig maradt két-három lova személyes használatára… Hálófülkéje és tábori ágya, amelyben hadjáratai során pihent, nem szűkölködött aranyban, gyöngyökben és mindenféle nemesfémekben, olyannyira, hogy amikor külföldi követek jöttek táborába, és megpillantották ezeket, elragadta őket a bámulat, és visszatérve nem is tudtak beszámolni róla megbízóiknak.

Ez a király nemcsak ezekben, hanem minden más evilági pompában bővelkedett, és kiérdemelte a csodálatot. Szigorú volt az idegenekhez, az idegen nemzetiségűek mégis nagyon kedvelték bőkezűségéért. Nála sereglettek össze a világ minden sarkából azok az idegenek, akiknek a hadakozás volt a fő gondjuk. Vágyaikat nagy vagyonok osztogatásával bőkezűen kielégítette… A hunok védőfegyvereiket, mint mondják, még Szkítiából hozták magukkal, ezek bőrből és kívülről vaslemezből voltak; támadásra íjat, nyilat és hegyes lándzsát vittek magukkal. Szögletes vagy kerek pajzzsal fedezték magukat, szablyát öveztek oldalukra… Hadijelvényként mind a pajzsára, mind a zászlójára koronás sólyommadárféle volt festve. Ezt a hadijelvényt viselték a hunok, vagyis a magyarok egészen Taksony vezér fiának, Géza vezérnek az idejéig. Címzése pedig ilyenféle volt: “Attila, Bendegúz fia, a nagy Nimród unokája, aki Engadiban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dánok királya, a földkerekség félelme és Isten ostora.”

 

(Thuróczy, A magyarok krónikája, Európa könyvkiadó, Budapest 1980)

 

* * *

 

MAHMÚD TERDZSÜMAN: MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE

Tárih-i Üngürüsz (16. század)

 

Atilusz király padisahságáról szóló elbeszélés

 

A hírmondók így beszélik: Hunor nemzetségéből két testvér volt közöttük, az egyiket Atilusznak, a másikat Budának hívták. Atilusz jó természetű, bátor, éles eszű és okos ember volt, s szerfölött alkalmasnak látták őt a királyságra, és igyekezettel arra törekedtek, hogy Atiluszt a trónra juttassák. Végül is az összes bégek és a többi előkelőségek összejöttek és tanácsot tartottak.

Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak (neki). A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Hazret-i Íszá időszámítása szerint a háromszáznyolvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.

 

Egy nap lóra ült, és elindult, hogy körülnézzen (a környéken). A Tuna mellett felüdülve, az említett folyó partján egy magas helyre ért, ahonnan az egész környéket megszemlélhette. Ezt a helyet nagyon kellemesnek találta és megszerette. Látta, hogy onnan nagyon szép kilátás nyílik (a vidékre), és körös-körül kellemes, üdítő és gyönyörű részei vannak.

Azonnal megragadta szívét, (s elhatározta), hogy azon a helyen székhelynek alkalmas palotát épít.

Mikor azonban király lett, testvérét, Budát erdeli bánná nevezte ki, és a Tiszát jelölte ki (a bánság) határául.

Arra a helyre (vonatkozólag pedig), mely megragadta a szívét, parancsot adott, hogy az összes építészek legyenek készültségben, és az építéshez szükséges dolgokat készítsék elő, és várják meg a szerencsés órát (az építés megkezdésére). Egy nap, Hazret-i Íszá születése után a háromszákilenvenkilencedik évben egy szerencsés óra tiszteletére azt a helyet felépítették. Hosszú ideig fáradoztak, amíg befejezték, és a régi székhelyet átköltöztették erre a helyre, és ezt a helyet jelölték ki székvárosnak. Mivel az ő neve Atilusz volt, a felépített (szék)helynek Atil nevet adta, és ez a mostani Budin (nevű) székváros…

 

(Magyarország története – Tárih-i Üngürüsz, II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus kiadása, Cleveland, Ohio, 1988)

 

* * *

 

AZ 1740. ÉVI NÉVTELEN MAGYAR TÖRTÉNET

MACAR TÁRIHI

 

Íszá próféta születésének 401. esztendejében egy hős, bölcs és éles eszű, Atila nevű személyt herszek címmel fővezérüknek választottak, és mindnyájan magukra vették az engedelmesség pányváját, és meghódoltak neki. Ügyeik intézésének gyeplőjét megbízható kezébe helyezték.

Íszá próféta születésének 416. esztendejében az említett hercegüknek, Atilának királyi címet adományoztak, és így ő lett a madzsar néptörzs első királya. Fenséges, hatalmas, erős és független király volt….

444-ben az említett Atila király a Nemcse tartományokat dúlta fel, de közben Szikamberija nevű városban százhuszonnégy éves korában, királyságának negyvennegyedik évében a sors kifárasztotta és meghalt…

 

(II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus kiadása, Cleveland, Ohio, USA, 1988 )

ATILLA KORONÁJA



Gábor/Gábriel főangyal után kutatva a Wikipédián az alábbi legendára bukkantam:

 

“Egy legenda szerint III. Ottó német-római császár (983-1002) a lengyel uralkodónak ígérte ATTILA KORONÁJÁT, miközben azt István a magyarok fejedelme is követelte. III. Ottó 1000-ben megkerestette és személyesen föl is tárta Nagy Károly sírkamráját, ahol megtalálta a koronázási jogart és a koronát, s Ravenna érintésével Rómába vitte, ahova 1000. október 2-án érkezett meg. – Ottó és II. Szilveszter pápa úgy döntött, hogy a koronát a lengyel uralkodónak szolgáltatják ki. II. Szilveszter pápa azonban álmot látott, melyben Gábriel arkangyal arra figyelmeztette, hogy a koronát ne a lengyel királynak adja, hanem annak a követnek, aki másnap reggel érkezik. Másnap reggel az Arsakida-Árpád családból származó István magyar fejedelem követe, Asztrik apát érkezett és kérte a koronát. Szilveszter pápa megáldotta a koronát, és egy apostoli keresztet is küldött vele együtt, valamint egy levelet, melyben a magyarok királyát apostoli jogokkal ruházta fel. Ezzel kinyilvánította, hogy a koronát nemcsak az Istentől származó földi hatalom közvetítőjének, hanem egyben a magyar állam megtestesítőjének is tekinti.”

 

Gábriel, vagy magyarosan Gábor név jelentése: Isten embere, Isten ereje.

 

Forrás:  HYPERLINK “http://hu.wikipedia.org/wiki/G” http://hu.wikipedia.org/wiki/Gábor_főangyal

 

———–

Nem tudni, honnan került elő ez a Szent Koronával kapcsolatos legenda, de csodálatos! Alátámasztja az aranyművesek és azok álláspontját, akik már régen mondják, hogy a Szent Korona Atilla koronája lehetett, esetleg ő csináltatta stb. Tényleg Nagy Károlyhoz került a korona? Theodor Friedrich Wilhelm Christian Kaulbach (1822–1903) Bad Arolsen-i (Hessen) német festő 1861-ben  II. Maximilian bajor király megrendelésére (1850) megfestette Nagy Károly koronázását. Ezen a festményen NEM a német-római császári koronával, hanem a MAGYAR SZENT KORONÁVAL koronázzák meg Nagy Károlyt. Mi késztethette a német festőt a 19. század közepén, hogy a magyar Szent Koronát helyezteti Nagy Károly fejére? Talán közismert volt német földön ez a legenda és csak velünk magyarokkal feledtették el a századok folyamán?

Sir Edward Burne-Jones (1833-1898) angol festő pedig az 5/6. századforduló körül élt legendás brit Arthur királyt (The Last Sleep of King Athur) ábrázolja a magyar Szent Koronával… Elgondolkodtató! 

A másik érdekessége ennek a legendának, hogy a Turul nemzetségbeli Istvánt a Királyi szkíta Arsakida-Árpád dinasztiából származtatja. (K.M.E.)

NIMRÓD A SZÍR HAGYOMÁNYBAN



Idézetek a “Kincsesbarlang” című, a 4. században írt szír irodalmi remekműből.

 

“Reú kétszázharminckét évig élt, és nemzette Szerúgot. Reú napjaiban, életének százharmincadik évében került hatalomra az első király a földön, a hős Nimród aki hatvankilenc évig uralkodott, a fővárosa pedig Bábel volt. (1)

Nimród az égen megpillantotta egy diadéma képmását. Hívatta Sziszánt, a takácsot, szövetett magának egy ugyanolyat, és a fejére helyezte. Ezért mondják, hogy az égből szállott alá koronája. (2) …

Nimród, a vitéz király napjaiban tűz tűnt fel, mely a földből szállott föl; odament hát Nimród, meglátta, és leborult előtte. Papokat állított mellé, hogy ottan szolgáljanak, s tömjént vessenek reá. Ettől az időtől fogva imádják a perzsák a tüzet, mind a mai napig. (3) …

Nimród Jókdórába, Nód országába ment, s midőn az Atrasz-tóhoz ért, ott találta Jóntónt, Noé fiát. (4) Leszállt, megfürdött a tóban, áldozatot mutatott be, és leborult Jóntón, Noé fia előtt. Így szólott hozzá Jóntón: “Te király vagy, mégis leborulsz előttem?” Nimród így felelt: “Hiszen a te kedvedért jöttem el idáig!” Ott maradt hát nála három évig, Jóntón pedig megtanította Nimródot a bölcsesség és kinyilatkoztatás könyvére, majd így szólt: “Ne térj vissza hozzám többé!” Útra kelt hát Kelet felől, és sokak csodálkozására jövendölni kezdett ezen nagy kinyilatkoztatásokból. Idasér, a pap, aki a földből felszálló tüzet szolgálta, látván, mily ősi és magasztos titkokkal foglalkozik Nimród, könyörögni kezdett a tűz körül megjelenő démonnak, hogy tanítsa meg Nimród tudományára… Nimród jövendőmondását azonban, minthogy Jóntón tanította meg rá, senki sem vetette el az igazhitű tanítók közül, hisz maguk is gyakorolták. A perzsák ezt kinyilatkoztatásnak, a rómaiak pedig asztronómiának nevezik… Nimród erős városokat épített keleten, Bábelt, Ninivét, Reszainát, Szeleukiát, Ktészifónt és Ádorbajgánt, és továbbá három erődöt emeltetett…

… Mikoron Salamon a Széírnek nevezett hegy határához ért, egy oltárt talált ott, amelyet Pijózákár, Pijórázáh és Jázdód épített. Ők azok, akiket Nimród, a vitéz, Bálámhoz, a Széír-hegy papjához küldött, mivelhogy azt hallotta, hogy az a csillagokban olvas. Széír határához érve oltárt állítottak a Napnak. Amint meglátta ezt Salamon, várost épített azon a helyen, és Héliopolisznak (5) nevezte el, ami annyit tesz, hogy a Nap városa”

 

Jegyzetek:

  1. … Nimród a pszeudepigráfikus irodalomban is népszerű alak: híres városalapító…
  2. Nimród a rabbínikus irodalomban általában mint a királyság megalapítója szerepel. A korona elkészítésének módja a perzsa királyi diadémára utal. Nimród alakja a Kincsesbarlangban a perzsa szászánida-dinasztia uralkodóinak egyes vonásait viseli…
  3. A perzsa tűzimádás aitiológiai legendája, amelyet Nimródnak, a királyság megalapítójának személyéhez kapcsol a Kincsesbarlang hagyománya, annál is inkább, mivel ebben a hagyományban Nimród alakja az iráni szászánida uralkodók vonásait viseli. Ugyanígy ismeri a legendát az etióp Ádám-könyve is.
  4. A Noé negyedik fiáról szóló legenda mind a keleti, mind a nyugati kereszténység körében ismert volt. Az örmény Ádám-könyv neveként a Manitum nevet közli, amely a Jóntón névvel azonos hagyományból ered. A messze keleten élő, az asztrológia feltalálójaként aposztrofált Jóntónt említi a 11. századi arab keresztény szerző, Salomo Bassoranus munkája, A méh könyve és több szír forrás… A hagyomány Nyugat-Európába valószínüleg a Kincsesbarlang egy görög nyelvű kivonata, Pseudo-Methodius munkáján keresztül jutott el. Methodiusnál Jóntón hazájaként Khorászán szerepel, Jóntón itt tehát a párthusok őse…
  5. Heliopolis (a mai Baalbek) Libanon vidékén fekszik.

 

A jegyzetek szerzője Fröhlich Ida

 

(A Törzsek származásáról avagy a Kincsesbarlang, Prométheusz Könyvek, Helikon Kiadó)

 

——-

Kincsesbarlang írója, a szír keresztény hagyomány alapján, Nimródról a tisztelet és elismerés hangján emlékezik meg. Még véletlenül sem hozza össze Ábrahámmal, mint a mohamedán arab legendák.


Ősmagyar hadviselés



Padányi Viktor

 

Leo Grammaticus bizánci császár Tactica c. könyvéből és számos egykorú közvetlen és közvetett adatból, valamint a most már csaknem teljesen ismert magyar hadfelszerelésből  a hon(vissza)foglaláskori magyar hadászat és harcászat megközelítő pontossággal megkonstruálható.

 

A magyar könnyű lovasság egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban támadott. Kétféle rohama volt, a felpuhító támadás és a közel-harc roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere az íj volt és úgy történt, hogy az ellenfél arcvonalától olyan távolságban, ahol az ellenség vetőfegyverei és a magyar íjakét meg sem közelítő hordképességű nyilai komoly kárt nem tehettek, roham közben, adott kürtjelre az egész egység jobbra kanyarodott (lóhátról csak balra és hátrafelé lehet lőni) és első két lövését gondosan célozva, a többi hármat-négyet vaktában a tömegbe lőve, nyílzáporokat zúdított az ellenséges arcvonalra (a kanyarodás végrehajtása és a visszavonulás első néhány száz métere alatt 4-5-6 nyilat tudott egy-egy lovas kilőni). A lovakat irányítani nem kellett, a kürtjeleket azok is ismerték. Az első hullám nyilait nem a páncélosokra, hanem az azokat kísérő könnyű fegyverzetű csatlósokra s főleg a lovakra lőtte ki. A sebesült és lovasaik esésétől megvadult lovak a zárt arcvonal bomlását idézték elő. Ezt a műveletet a következő hullámok is megismételték mindaddig míg a felfejlődött ellenséges arcvonal teljesen fel nem lazult. Hogy ez az állapot mikor következett be, azt az egyes hullámok parancsnokának már a roham alatt kellett megítélnie és ehhez képest kellett a kellő időben a mellette száguldó kürtösnek a puhító-jelet, vagy a kézitusa-jelet megadnia. A hajrá-kürtjelre a rohamozó egység harcosai villámgyorsan fegyvert cseréltek, az íjat tokbalökték, kardot, fokost, buzogányt vettek kézbe és elkezdték “diabolikus” huí-huí-jaikat ordítani (a szó nem -j hanggal, hanem elnyújtott ííí hanggal végződött és vérfagyasztó lehetett, mert az egykorú külföldi források “ördöginek” írják le). A hajrá kürtjeltől és a huí-huí-tól a lovak is izgalombajöttek. A magyar ló rúgott, harapott, együtt harcolt a gazdájával.

Az első kézitusa-hullám a páncélosok hosszú kopjáit elkerülve, vagy elhárítva, a páncélosok mellett elrohanva a lovak hátsó lábának inát vágta el s utána könnyű fegyverzetű, páncélozatlan csatlósokat kezdte kaszabolni. Mikor az inukat elvágott lovak lerogytak, a páncélos a földre került és ott nehéz és ügyetlen felszerelésével veszve volt, mert mire feltápászkodott, már a nyakán volt a második hullám, amely egyszerűen legázolta. Ellenroham nem segített, mert a könnyűlovasság összehasonlíthatatlanul gyorsabb és mozgékonyabb volt, s az ellenroham csak gyorsította az arcvonal felpuhulását.
A magyar támadó haderő teljes egészében “motorizált”, gyorsan mozgó s a legkorszerűbben felszerelt és kiképzett egységekből áll.
(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos  Aires, Argentína, 1963, 401–403 old.)
Padányi számításai szerint a honvisszafoglaló magyarság hét törzsének hadereje a teljes létszám több mind 20%-a volt. Vagyis ez körülbelül 65-70 000 főnyi önvédelmi és 40-45 000 főnyi támadó fegyvererőt jelentett. Lovuk pedig igen óvatos becslés szerint 300-350 000 volt, de őseink lóállománya ennél jóval nagyobb lehetett, hisz állandó exportjuk volt. A Keleti-Kárpátok hosszúsági vonalától az Atlanti óceánig együttesen sincs fele annyi ló sem, mint a magyaroknak egyedül. Egy-egy törzsnek 20-25 000 betört és ugyanannyi rideg lovának és csikajának lennie kell. 40-50 000 embernek erre feltétlenül szüksége van. 
——–
László Gyula
Hadrendünk alapja a könnyű lovasság volt, s az az előny, amelyet kitűnő fegyvereink biztosított, továbbá azok a lemérhetetlen előnyök, amelyeket az istállóban nevelt s takarmányhoz szoktatott állatok felett lovaink természete biztosított. Hozzájárult még mindehhez a szárított hús s más, kis helyet lefoglaló konzervek használata. Ez mentesítette hadseregünket a sok málhától, s olyan helyen is lehetővé tette az átvonulást, ahol napokon keresztül semmi ennivalóra nem akadtak. Harcrendünk tökéletesen egyezett a többi pusztai lovasnépekével.
Férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet és egyébkénti pompakifejtése és gazdagsága mellett csak arra van szorgalmatos gondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék. A magyar sereg egy fő parancsára hallgatott.
——–
Hóman Bálint
A küzdelemben lehetőleg kerülték a kézitusát. Az ellenség közelébe férkőzve, nyílharcot kezdtek. Rendszerint védett helyen, folyók mögött, mocsarak közt, ligetekben, erdőkben húzódtak meg, s onnét zúdították nyilaik és parittyaköveik záporát az ellenfélre. A nyílharc után, az ezredek közt csupán kis választóközöket tartva fenn, tömör harcvonalba fejlődtek és vágtatva rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszítva le lovukról. A hosszú lándzsával, nehéz pallossal felfegyverzett nyugati páncélos katonasággal szemben kitűnő fegyvernek bizonyult a rövid, görbe szablya. A páncélt hadiszekercével, fokossal hasogatták. A szekerce és a kard használatára egyébként csak a menekülő sereg üldözése vagy maguk védelme közben szoktak sort keríteni. … szívesen folyamodtak cselhez. Könnyű, lovas pusztai népek szokása szerint megveretést színlelve, hirtelen visszavonultak, a nyomukba vágtató nehéz lovasságot mocsarak közé, erődbe csalták, hol mozgásában akadályozva, a rejtekhelyükről nyilazó, parittyázó magyar csapatok támadásának áldozatává lett. Kitűnő lovasok és céllövők lévén, nem egyszer többszörös túlerő ellen is sikerrel állták a harcot. … A gyalogsereg és a középkori páncélos nehéz lovasság tehetetlennek bizonyult a könnyűmozgású … magyar lovasokkal szemben. Favárfalak, földsáncok, árkok, sőt a nagyobb folyók sem nyújtottak védelmet a nyeregben biztosan ülve, minden akadályt legyőző, árkot, sáncot ugrató, hegyet meghágó, folyót átúszó magyarokkal szemben. Minden akadályon áttörő vitézségüket és rettenthetetlen merészségüket még a legelfogultabb ellenséges írók is készséggel elismerik.
(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 367-368 old.)
———-
Hóman Bálint merőben másképp ír az ősmagyarok harcmodoráról mint Padányi Viktor. Hóman jellegzetességként a bujkálást, rejtőzködésből való támadást emeli ki. Ilyen is lehetett, amikor kis katonai egységek kerültek szembe az ellenséggel, de nem valószínű, hogy ez lett volna a fő sajátsága az ősmagyar hadviselésnek.  K.M.E.


A magyar lovasság a honvisszafoglalás idejében



Padányi Viktor

A magyar lovas-alakulatok gyorsanmozgó alakulatok… A magyar könnyű lovasság  azonkívül málha nélküli fegyvernem, amelynek hatósugara a bázisától mintegy 1000 kilométer. Ez az abban az időben utólérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja kombattáns, szemben a nagy kiegészítő személyzetet kívánó gyalogos és lovag-seregekkel, amelyeknek ellátmánya és beszerzési területe – a lassúság következtében – a magyar ellátmánynak és beszerzési területnek az ötszöröse.

A magyar haderő tehát ellátmányában nincs az ellenséges területre feltétlenül ráutalva, mint a nyugati hadseregek, hiszen füvön, vízen és tüzelőanyagon kívül legfeljebb csak friss húsra van, de erre sem feltétlenül, szüksége. Élelmiszer elpusztításával, vagy elrejtésével ellene tehát nem lehet védekezni, ő azonban a saját biztonságának veszélyestetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit.

A 9. századi magyar könnyű lovas teljes felszerelése hat heti élelemmel együtt mintegy 45 kilogramm. Ebben a súlyban ruházatán, könnyű tiszafa-vázra feszített bőrnyergén, kalim nyeregtakaróján és szíjazatán, a nyeregre csatolt rövidnyelű fokosán, derékszíjára csatolt kardján, puzdráján (20-25 nyílvesszővel), ugyancsak derékszíjára csatolt bőrtokban hordott íjján, a nyakába akasztott, de általában a hátán viselt könnyű bőrpajzsán és egy zsákocskában tartott 20-25 tartalék nyílhegyen kívül hat heti élelme, mintegy 6 kilogrammnyi húspor, ugyanannyi tejpor, ugyanannyi köles, 1 kilogrammnyi só, főzőedény és a vizeskobak is benne van. A felsorolt dehidrált táplálóanyag vízben megfőzve mintegy 120-130 kilogrammnyi táplálékot jelent, amit gyümölccsel s a lehetőség szerint friss hússal egészítettek ki. A magyar lovas reggelenként egy maroknyi tejport  szór kobakjába, azt teletölti vízzel és a nyergére akasztja. A nap folyamán az állandó rázástól ez tejemulzióvá oldódik és a harcos ezt issza egész nap, meghagyva a következő reggelre egy adagot. A dehydrálás modern eljárását ismerték az őstörök népek s ezt ugyanúgy csinálták, az idegen megfigyelések szerint, a húnok hatszáz évvel azelőtt, mint a tatárok is 350 évvel később. Az eljárás ugyanaz volt, mint ma a modern gyárakban.

(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, Argentína, 1963, 399–400 old.)

A  honvisszafoglaló lovas felszerelésének fontos kellékei:

 

A magyar nyereg

László Gyula

A hon(vissza)foglaláskori magyar nyereg szerkezetét az elmúlt években sikerült tisztáznom. Ez egyúttal alapot adott a nyergesmesterség megismerésére is.

Nyergünk fanyereg volt, szerkezetében semmiféle vasalkatrész sem volt. Nagysága s formája nagyjából olyan volt, mint az alföldi betyárnyergeké, vagy a hegyvidékeken ma is használt, tiszafüredi mintájú magyar nyergeké. Két nyeregszárnyra épült fel. E nyeregszárnyak a ló hátának két oldalára feküdtek rá, de nem egész hosszúságukban, hanem csak egy-egy tenyérnyi darabon. A ráfekvési helyen húzták rá a ló mellkasára nyerget a hevederrel, s itt fűzték bele a kengyelszíjat is. A két ferdeszögben álló szárny végei felkaptak, hogy a ló lapockáinak s izomzatának szabad mozgását ne gátolják. A két nyeregszárnyat a két kápa hidalta át, s egyszersmind ezek tartották össze a nyerget. Mindkét kápa ívalakú volt, a ló gerince felett fekvő részük széles ívben ki volt vágva, hogy a hátgerinc mozdulatait ne gátolják. Az első kápa nagyjából merőlegesen állott, a hátsó hátradűlt, hogy kényelmesen lehessen ülni s forgolódni a nyeregben. Két kápa közt feszült a farbőr, s erre került a nyeregpárna. A nyeregszárnyak elejéhez kapcsolták a szügyelőt, végeikre meg a farhám került. Ezeknek az volt a szerepük, hogy a nyereg csúszkálását megakadályozzák.

Nyerget tettek mindazokba a hon(vissza)foglaláskori sírokba, ahol kengyeleket találunk. A nyereg kápáit keményfából, név szerint hársfából faragták, a nyeregdeszkák pedig puhafából: rezgőnyárfából és nyírfából készültek.

Ez a fajta nyereg valamennyi pusztai nép nyerge, ilyen volt az avar nyereg is. A magyar nyereg a hon(vissza)foglalástól napjainkig szolgálta népünket.

Ez a nyereg tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezet, ugyanazok az alapelvek érvényesülnek benne, akár az emberi csontrendszerben, vagy a mérnöki tudás tetőfokát jelentő nagy fesztávolságú hidakban. A farbőr s a rajta ülő ember súlya befelé húzza a kápákat, a kápák szíjazása kifelé tartó erővel ellensúlyozza ezt a terhet, a kengyelbe nehezedő test a két nyeregszárnyát oldalra igyekszik fordítani, a kápák meg befelé erőltetik ezeket. Valóságos erőhálózat egyensúlyozódik ki ebben az egyszerűnek látszó eszközben. Sok évszázad tapasztalata és próbálkozása előzte meg ennek a szerkezetnek kialakulását, de mikor egyszer kialakult, nem változott egy évezreden át úgyszólván semmit sem. Nyilvánvaló, hogy nem azért maradt ilyen a magyar nyereg, mert “őseink örökségét” őrizte, hanem azért, mert jobbat máig sem csináltak. A mai katonai nyergek is ilyen szerkezetűek, csakhogy alkotórészeik vasból vannak.

A hon(vissza)foglalás korában a rangosabb női nyergekre lólapockából faragott kápadíszeket vertek csontszegekkel. A csontlemezeket gyönyörűen megfaragták. Általánosságban a hon(vissza)foglaláskori női sírokban talált lószerszám mindig sokkal díszesebb, mint a férfiaké.

(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 344-348 old.)

A vasból készült kengyelt, zablát, lószerszámok csatozását, nyílhegyeket, fegyvereket a nagy becsben álló kovácsmesterek készítették.

A magyar kengyel

László Gyula

Kengyeleink rúdvasakból készültek. A rudat középen laposra kalapálták, majd két szárát a kengyel síkja szerint laposítottál el s végül a kengyel fülénél összehajtották, egymásra tették, s izzítva egymásba kalapálták. Remek ezüst-, sőt aranyberakású kengyeleket is készítettek a módosabb családfők és asszonynép számára. Gyakran aranyozott vörösrezet használtak a díszítésre ezüsttel vegyesen. Egy bemutatott kengyel díszítésének gyönyörű rajza kétségtelenné teszi, hogy kovácsmestereink ötvöseinkkel együtt is dolgoztak. Ezt különben szablyáinkon is megfigyelhetjük.

Kengyeleink talpa nem egyenes, hanem kissé ívesen hajlik; ebből következik, hogy csizmáink puhatalpú csizmák voltak. Kengyeleink egy része nem egyenlőszárú, hanem a ló oldala felé eső szára rövidebb. A hátrafele forduláskor (nyilazás) jobb támaszkodás esett az ilyen kengyelekben. Később az európai kovácsok eltanulták ezt s olyan kengyeleket készítettek, amelyeknek belső szára egyenesen folytatja a kengyelszíj vonalát. A kengyel használatára az avarok s mi tanítottuk meg szomszédainkat. A kengyel kimondhatatlanul növeli a lovas erejét, mert úgy rugaszkodhat benne, mintha földön állana. A nyí is messzébb röppen a kengyeles lovas íjából, mint azéból, aki kengyel nélkül üli a lovat.

Zabla

Honvisszafoglaló őseink többféle zablát készítettek. Valamennyinek egyforma szájvasa, középen egymásbakapcsolt két rudacskából áll. A szájvas vagy pofakarikába kapcsolódik, vagy pedig zablapálcába. Ezekbe fűzték a kantárszíjat és a gyelőt. Legszebb zabláink női sírokból valók. A koroncói sírban talált zablarudak készítését Kiss Ferenc ötvöstanár a következőkben határozta meg: A zablarudad, a csuklós szájvas és a pofakarikák kovácsolt vasból készültek. A zablarudakat úgy készítették, hogy egy hosszúkás vasrudat felhevítettek és középen éles lyukasztóval átütötték. A falusi kovácsok még ma is ilyen módon járnak el. Az átütött részből formálták ki a rúd karikáját, a rúd két végét pedig sarkosan kalapálták ki. A rudak végére bronzból öntött tömör fejek kerültek, a zablát pedig vörösréz-lemezzel borították… De nemcsak a pofarudas zablákat díszítették. Mind a zablákon, mind pedig a kengyeleken nagyon szerették az ezüstberakást. A vasat kivésték, s az ezüstlemezt belekalapálták, azután lecsiszolták.

hevedercsatok s más csatok elkészítése egyszerű munka volt, ezeket vékonyabb rudacskákból kalapálták ki.

(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 350–351 old.)

Copyright Árpád-tól Árpád-ig - Tervezte HunorNet